Belvárosi botanikus

A legzöldebb mulatós sztár

Ha hosszú a jegenyesor, akkor jó úton járunk!

2017. február 15. - cbbeata

 

Ha a jegenyefával szeretnénk közelebbi ismeretséget kötni, célszerű elvetődni egy valamirevaló sátoros lagziba – hajnali kettő és három között garantáltan belefutunk.

A „Sudár jegenyefa, na-na-na-na-na-na” kezdetű nótácska azoknak segíthet, akiket biológiaórán véletlenül pont titkos szerelmük mögé ültettek, és így persze hogy nem tudtak figyelni a tanár hadoválására. Így azonban a jegenyéről még annyit se tudnak, hogy hogy néz ki. Na de majd most: ez a dal remekül utal a jegenye legszembeötlőbb alaki sajátosságára: nyúlánk, karcsú termetére, amit jellegzetesen törzshöz simuló ágai tesznek még hangsúlyosabbá. Ez, valamint imponáló magassága teszi egyből felismerhetővé, könnyű sikerrel kecsegtetve még a belvárosi kocabotanikusokat is.

Vagy egy másik örök klasszikus, amit a „Polgármester arra kérem… kezdetű dal sajnos már elkezdett kiszorítani: „Országúton hosszú a jegenyesor hazáig”. Ebből rengeteg hasznos információhoz juthat bárki a jegenyefáról, aki középiskolában verselemzésből legalább egy négyes aláig vitte. Merthogy ugye jegenyesor, aminek nyilván oka van: gyors növekedése miatt egy időben előszeretettel ültették szélfogó fasornak, magas termete miatt pedig útjelzőnek is beválik. Ha a tehát a hosszas mulatozástól kissé összezavarodva nehezen találunk rá a hazavezető csapásra, a jegenyére biztosan számíthatunk. Nem kell ám ilyenkor szégyenkezni: maga első Napóleon szorgalmazta a jegenyefák irányjelzőfának való ültetését, jelentősen hozzájárulva a jegenye elterjedéséhez. És jobb, ha tudjuk: a jegenye sem veti meg egy cseppet sem ezt dajdajozós-hejehujázgatós életformát, hiszen ő maga is él-hal a jó kis hepajokért, ami nem is csoda: Olaszországban nemesítették ki a fekete nyárfából, így már az anyatejjel szívhatta magába a mediterrán életérzést. Csak egyvalamire figyeljünk nagyon oda, ha ezt a jegenyesoros dalt kívánjuk énekelgetni: a szöveg mondanivalójának lényegi magvát tartalmazó fő tételmondatot, a „nincsen pénzem a vonatra” sort csakis megfelelően tagolva, teli torokból bömbölve, keserves nekibúsulással szabad és érdemes előadni! Csakis így érvényesül igazán a szövegben rejlő tragikum.

Idáig egy olyasféle kép rajzolódhatott ki, hogy a jegenye egy se bú-se bá, romkocsmázgatós, bulizgatós, yolo figura.

De mi az igazság?

Ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, rájövünk, hogy a jegenyéről nemcsak másodvonalbeli kocsmadalok szólnak. Az élet igazi értelmét feszegető komoly gondolatok sem állnak tőle távol. Valamennyiünk gyerekkorából ismerős a „Jön a kocsi, most érkeztünk…” kezdetű dalocska, amiben szintén feltűnik, ázott hollóval az ágain. Az első, felületes ránézésre faék egyszerűségűnek tűnő kis rigmus utolsó sora (azok kedvéért, akinek ez már nagyon régen volt, vagy még nagyon soká lesz újra: „keserüli holló voltát”) szédítő, mondhatni jegenyefai magasságokba emeli, az egzisztencializmus valóságos remekművévé teszi ezt a kis óvodai nótát. Egy holló, amint azon bánkódik, hogy miért holló ő, amikor ennyire meg kell áznia – ez még a Trónok harcában is megállná a helyét!

 

A jegenyefa látszólag totál laza, nagyon vagány és csupa önbizalom: nem szégyelli jól kihúzni magát. A lúzereket jócskán maga mögött hagyva akár két métert is nőhet évente, és meg sem áll, amíg legalább a 25-30 métert el nem éri. Ráadásul, ha már kissé hangosan tiktakkol a biológiai óra, könnyen fiatalítható is, a radikális beavatkozásokat, például a koronája felső harmadának eltávolítását kifejezetten bírja, ilyenkor valósággal újjászületik, és ismét vidáman tör felfelé. Nem foglalkozik azoknak a nőknek a keserű irigységével, akiknek a jubileumi jutalmukat kell feláldozniuk egy nyamvadt drakula-terápiáért. Úgy tűnhet, ha valakinek, neki aztán tényleg bejött az élet.

 De mi az igazság?

 Az efféle gyertyát két végén égetésnek, nyegle jampi tempónak sajnos mindig megvan a böjtje. Szegény jegenyének hamar bealkonyul, 15-20 évnél ritkán húzza tovább. A különféle betegségek, elsősorban gombafélék viszonylag hamar elbánnak vele, ágait a nagyobb szélviharok könnyen megtépázzák. Sérülékenysége, érzékenysége miatt egyre kevésbe ültetik, ha pedig visszafordíthatatlanul öregedni kezd, elővigyázatosságból gyorsan kivágják.

És nemcsak a múlandó fizikai lét gyötrelmei sújtják a jegenyét. Mentálisan is újra meg újra meg kell küzdenie a mellőzöttség keserű érzésével. Az év fája versenyen már évek óta lemarad az első helyről. Sorfának őhelyette mindenféle fazonra igazított koronájú, újhullámos jöttment hipsztert választanak. Pedig a jegenye hogy igyekszik! Egy kivételesen eltökélt példány pár éve még a Hős Fa nevű nívós elismerést is megkapta erőfeszítéseiért. Azt a hőstettet hajtotta végre, hogy több éven át kitartóan állt egy, már bezárt újlipótvárosi óvoda udvarán. Ilyen önfeláldozásra aztán tényleg csak a legtisztább szívű fák képesek!

 

Egy szó mint száz, a jegenye nagyon megérdemelné már, hogy visszakerüljön a mainstreambe. Szerencsére bárki tehet érte, akinek osztályrészéül jutott egy talpalattnyi föld, és még jól is jár vele. Kéne valami giganagy zöld cucc a kert végébe, hogy messziről láthassa mindenki, ki az utcában a legnagyobb király? Már kaparhatjuk is a gödröt jegenyének. Mivel csak hímvirágú egyedei vannak, a többi nyárfától eltérően nem ereget kis fehér vattapamacsokat tavasszal, úgyhogy a szomszéd sem okoskodhat. Jó nagy árnyékot ad, de a kilátást nem veszi el, lehulló gyümölcsökkel sem kell kínlódni – fullextrás szolgáltatás, minimális ráfordításért cserébe. Tehát azt mondom, mindenki tegye meg a tőle telhető legtöbbet a jegenyéért, ültessük, lájkoljuk, szavazzunk rá, dicsérjük a háta mögött. Hadd bulizzon már végre igazán önfeledten!

Na de mi is van a Nyírségben?

Hát akác biztosan - meg még annyi minden más is!

Ha valaki a gyermekkora jelentős részét egy olyan ágrólszakadt kis nyírségi faluban töltötte, ahol akácon és homokon kívül túl sok minden nem volt, kizárt dolog, hogy képes lenne rajongás nélkül beszélni erről a nagyszerű növényről és csodálatos tájról. Persze hozzá nem értő nagyszájúak szerint nincs itt semmi néznivaló: szúrós ágak, kopár homokdombok, settenkedő nihil. Azonban annak, aki csak ennyit lát az egészből, fogalma sincs arról, mi a pláne az életben!

Az akác az év nagy részében tényleg nem sokat mutat: pár hónap zöld lomb, pár hónap csupasz ágak. Sajnos a csupi ágas időszak a lényegesen hosszabb – az akácfa nem igazán kapkodja el a kilevelesedést. Mikor a többi fa már régen virágzik, zöldell, ő meg se moccan. Azonban ne higgyük, hogy lusta: az akác csupán a nagy debut-re készül ilyen hosszasan öltözője ihletadó magányában. Május közepén ugyanis, amikor végre elérkezettnek látja az időt, pár nap alatt leiskolázza az összes kitenyésztett belvárosi csicsamicsa díszfát. Ilyenkor kell idehívni azokat a Pesten vagy még távolabb élő rokonokat és ismerősöket, akik csak ritkán és óvatosan lépik át a Tisza vonalát. Persze magas lovon jönnek, lesajnáló arccal, mintha már legalábbis Közép-Ázsia vad és kevéssé civilizált vidékein járnának – de aztán meglátják és megérzik az akácvirágokat, és legyőzetve süppednek bele a lábszárközépig érő homokba. Láthatják, hogy itt is van stílus! És ez csak kezdet.

Május tájékán akadnak errefelé másféle csodák is. Az ún. cserebogárrajzásról csak azért nem tesznek említést a környező vidéket népszerűsítő útikönyvek, prospektusok és egyéb reklámkiadványok, mert senki nem szeretné, ha turisták tízezrei zavarnák meg e tájék olümposzi nyugalmát. Nem véletlen, hogy nincsenek errefelé kaland- és élményparkok, meg hasonló mesterséges ingerpótlékok. A cserebogárrajzás pár hete annyi izgalmat tartogat ugyanis az itt lakók és ide vetődők számára, ami bőven elég egész évre. Csak rajtunk múlik, mivel mulattatjuk magunkat. Próbára téve kreativitásunkat, fabrikálhatunk szép kis cserebogárfogatot vagy menő cserebogárforgót. Ha a nagyváros által okozott mentális és pszichés problémáinkra keresünk gyógyírt, csak helyezkedjünk el egy fa alatt, és figyeljük, ahogy a kedves állatok halkan sercegve fáradhatatlanul rágják a fák leveleit, csak rágják, rágják és rágják. Milyen bódító ez a fennkölt monotónia! Pár óra alatt bárki agyát nullára írja. De a képzőművészetre fogékonyak sem panaszkodhatnak ám. Elég csak elmenni egy jobbfajta lagziba: az ünneplő tömeghez a nyitott ajtókon-ablakokon át csatlakoznak a társaságkedvelő cserebogarak; nagy részük sajnos fennakad ugyan a vendégek dauerolt frizurájában, de az igazán kreatív példányok kecsesen belesiklanak a zöld és rózsaszín torták vastag mázába meg a jó sűrű tejfeles mártásokba, rovátkolt kis lábaikkal szebbnél szebb absztrakt ábrákat alkotván bennük. Nincs az a tetoválóművész, aki szebb nonfiguratívot tudna odarittyenteni, mint a természet minimalista művésze, a cserebogár!

De térjünk vissza az akácfákhoz, hiszen mégiscsak ők itt az egyeduralkodók! Persze ha akarnák, se kerülhetnénk meg őket, egyrészt mert annyian vannak, másrészt mert sorsuk szorosan összefonódott az itt élőkével. Ha valamelyik helybeli estefelé beköszön a helyi Romantika presszóba, az akácfák vigyázó tekintete kíséri útját. Ők hallgatják, amikor hazatérőben lágy baritonján szívhez szólóan vokalizálgat. És ha útközben emberünk kissé megpihen valamelyik vízelvezető árokban, biciklijével gondosan takarózva, az akácfák őrzik álmát.

Mi tűrés-tagadás, az akácfa kissé összeférhetetlen természetű, nem sok növény bírja sokáig a társaságát – de hát ilyen ez a vidék is, a finnyáskodó nyavalygóknak kívül tágasabb. Azért vannak, akik bírják a gyűrődést: a jóféle csalán és több életerős dudva is egész jól érzi magát a kies akácosban. A gyomok változatos csapata káprázatos szórakozási lehetőségekkel kecsegtet: egyik csíp, másik szúr, valamelyik nagyszerűen ragad a ruhára, van, amelyik a lábunkat színezi szép sárgára, megint másnak meg olyan karakteres a szaga, hogy a kalandvágyóbb kirándulók akár döglött kutyát is gyaníthatnak a bokorban.

Az akác azonban nemcsak a lelket táplálja, hanem a testet is: a virágfürtöket palacsintatésztában kisütve eszegethetjük. Ez persze csak a dúsgazdag, tékozló nyolcvanas évek óta divat, az egy generációval korábban élők kénytelenek voltak beérni a natúr virágokkal. Mondjuk annak is biztos megvolt a maga varázsa: a virágokban megbújó apró bogarak valószínűleg kellemesen ropogtak, ami legalább olyan izgalmas lehetett, mint a málna legelgetésekor véletlenül ráharapni egy izmos poloskára.

Ám mindezen szépségek és jóságok dacára sokan bizony hűtlenek lettek a szép Nyírséghez. Majdnem egy egész generáció hagyta hátra por- és sárkompatibilis gumicsizmáját rozzant kis falujában. Szerencsére nincs olyan betonba borult nagyváros, ahol e tékozló fiak fel ne lelhetnénk egy-két akácot: szemmel tarthatják őket, és olykor válthatnak velük egy-két sokatmondó pillantást is. Jómagam olykor meg is simogatom egyiknek-másiknak a törzsét - nem szégyen az! Egyesek, született nagyvárosiak, persze furcsállhatják az efféle dolgokat, de az ugyan mi számít?  Elég, ha mi tudjuk, miről is szól ez az egész - meg az akácok, de ők is megtartják maguknak.

 

Karneválok, farsangi bulik, álarcosbálok és egyéb vidám hepajok: a mulatós nóták örök szereplője, a sudár jegenyefa is kiveszi a részét a februári vigasságokból. De tényleg őszinte a mosolya? A jövő héten kiderül.

 

 

Idegenszívű értékpusztító, vagy pirosfehérzöld földünk védőbástyája?

Vajon kik állnak az akác mögött (mert valaki biztos)?

Vannak, akik úgy gondolják, csak egy idegenből ideszabadult élősködő, aki kizsigereli a jó magyar földet. Liberálisabb szemléletűek szerint viszont külföldi származása ellenére olyan jól felvette a Kárpát-medence ritmusát, hogy nemcsak tökéletesen beilleszkedett, hanem egyenesen hazánk dicsőségét öregbíti. Az akácfa körül fellángoló viták rendre megzavarják az ország nyugalmát. Minél jobban beleássuk magunkat ebbe a szövevényes ügybe, annál több a homályos folt, a megválaszolatlan kérdés. Nehéz igazságot tenni, nehéz elfogulatlannak lenni.

Kontra

Az akácfa az USA területéről, azon belül is Pennsylvania állam vidékéről származik, ahol ugye, tudjuk, mik szoktak történni. Európában először egy francia botanikus honosította meg – nyilván valamennyien tisztában vagyunk azzal, mi mindent szoktak még a franciák csinálni. Ha pedig még azt is hozzáadjuk mindehhez, hogy hazánkban Mária Terézia szorgalmazta betelepítését, maradék kétségeink is elszállnak. Nyilván mindenki érti, mire gondolok.

Még a legelvetemültebb kozmopolita sem tagadhatja, hogy az akácfa masszív előretörésbe kezdett: erdeinknek már lassan a negyedét uralja, szívtelenül kiszorítva az őslakosokat. Igazi parazitaként nem különösebben szégyenlős, elveszi, ami, úgy véli, jár neki: négyszer annyi tápanyagot képes felvenni, mint a vele egyívású fák. A hozzá csapódott kétes identitású baktériumokkal együtt nitrogénnel szennyezik a talajt. A futóhomokot megkötve akadályozza a magyar földet a szabad mozgásban. Ha pedig egyszer már befurakodott valahová, emberfeletti erőfeszítéssel lehet csak megszabadulni tőle, olyan visszataszítóan erőszakos: a kivágott fa után visszamaradt tuskóról, hátramaradt gyökerekből és persze az elhullott magokból is visszaszaporodik. Az igazi vérszívó ismertetőjegyei ezek! De a legnagyobb arcátlanság, amit tett, hogy befurakodott a hungarikumok szent sorába. Alamuszisága sajnos még a legkiválóbb elméket és legigazabb magyarokat is képes volt megtéveszteni. Ha figyelembe vesszük, honnan is vetődött ide, persze nem lehet kérdéses, kik is állnak a dolog hátterében! Legyünk tehát résen valamennyien! Az akácfa mindenhol ott leselkedik!

Pro

Vannak, akiknek semmi sem szent! Újabban gyanús bomlasztó elemek fenekednek a jó magyar akácfa ellen. A nemzeti értékeket szembeköpők még eme nagyszerű növényt, amely évszázadok óta országunk jellegzetes fája, ékessége, is beszennyezik ocsmány vádjaikkal. Az akácfa, amit legnagyobb költőink és legszívhezszólóbb dalaink örökítettek meg, már akkor itt bólogatott, amikor a Tisza még nálunk született és halt meg, Árpád véreinek pedig nem Brüsszelből diktáltak.

Az akác olyan, mint a büszke magyar faj: szívós, erős, fája első osztályú. Fűtőértéke kiváló – mint ahogy mi is jól befűtünk majd a halódó Nyugatnak előbb-utóbb! Igaz, valamivel több tápanyagot vesz fel, mint a többi fa, de ezt betudhatjuk egy fiatalkorában felszedett rossz szokásnak – tudjuk ugye, fiatalság bolondság; mindenesetre az akácfa hajlandó önkritikát gyakorolni, és kissé visszafogni magát. Különben is, a férfiember és az akácfa, ha dolgozik, iszik is – meg persze eszik, amíg bír! De az akácfa meg is teszi a magáét. A vele szimbiózisban élő hasznos baktériumokkal megkötik a levegő nitrogénjét, így a talaj valósággal dúskálni fog e kiváló anyagban. A garázda futóhomokot megkötve nagyban hozzájárul a magyar táj harmonikus szépségének kialakításához. Nektárjából nagyszerű mézet készítenek a magyar méhek – sütheti már az asszony a gyerekeknek a finom mézest! Az akác kis igényű, hiszen úgy tartja, a kényelemszeretet kispolgári csökevény – neki nincs szüksége paplanos ágyra, csak a jó anyaföldre. És azt a darabka földet, amin megvetette a lábát, senki el nem veszi tőle, pláne nem külföldiek! Én azt mondom, magyar földbe magyar akácot!

 

Micsoda hazaszerető szavak! Bár az akácfa megítélése kérdéses, nemzetünk egységét nem bonthatja meg, hiszen arra szükség van a valódi ellenség elleni harcban. Mert harcolni fogunk, akácfákkal vagy nélkülük, a nemzet nagyságáért, régi dicsőségéért, és persze a tartós békéért.

 

Az alapos elméleti előkészítés után ideje megvizsgálni, hogy is töltik mindennapjaikat a konkrét akácfák. És ugyan hol találkozhatnánk trúbb akácokkal, mint egyik fő törzshelyükön, a homokdombos, cserebogárbrúgatós szép Nyírségben? A jövő héten arrafelé fogunk körbenézegetni.

Egy távol-keleti bölcs Debrecenben

Vajon mit tanul a lakótelep népe a páfrányfenyőtől?

Debrecenben a Nyár utca Füredi út felé eső vége az a hely, amit egyszer az életben mindenkinek látni kell, a Grand kanyonnal meg a többi hasonlóval együtt. Különösen azoknak fontos ez, akiknek az elcaminózásra nem futja, vagy elveik tiltják, hogy spirituális épülésük közben más országok GDP-jét növeljék. Ezeknek az embereknek egyenesen kötelező a Nyár utca felkeresése. Lesznek persze, akik csak egy lepattant hatvanas évekbeli lakótelepet vélnek látni, az efféle helyeken szokásos mennyiségű szeméttel és padot éppen lepisilő kivénhedt palotapincsivel. Na az ilyenek azok, akiknek mindent a szájukba kell rágni, és a kezüket fogva magyarázgatni nekik, mit is látnak igazából. Mert egy olyan helyen állnak, ahol jelen, jövő, közel- és régmúlt, na meg persze maga az örökkévalóság nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrét fizikai formában is megjelenik.

 Az Új élet parki lakótelep ugyanis, aminek házai között állunk, poros titkaival és kisnyugdíjasaival nemcsak maga a testet öltött Kádár-korszak, aminek szelleme ki tudja, meddig fog még errefelé huhogni. A szemben kevélykedő hipermarket már a jelenkor emberi fajának riasztó tévelygését mutatja be egyetlen szó nélkül, néhány száz négyzetméteren. Akik hinni próbálnak a jövőben, valószínűleg reménykedve figyelik majd a jobbra látható játszótéren tevékenykedő gyermekeket: talán majd ők… Ám a nyugati irányban elterülő elhanyagolt, gizgazos kis terület sajnos másra figyelmeztet: azok, akik nem tudnak túllépni a napi politikai eseményeken, csak a hanyatló nyugat szimbólumát látják majd benne, de a tágabb összefüggésekben gondolkodók fel fogják ismerni a sors mutatóujját: előbb-utóbb bizony még a nagy Debrecent is utoléri Babilon és Karthágó sorsa.

De talán mégsem kell még nagyon aggódni. Van itt valaki, egy szent, bölcs öreg, aki biztosan nem véletlenül választotta lakóhelyéül pont ezt a vidéket. Valami idehozta őt. Talán csak egy közeli faiskola segédmunkása, talán valami más.

 Mindenesetre tisztelettel közelítsünk hozzá: a páfrányfenyő a családfáját nemhogy a honfoglalásig, de még Frédi és Béni koránál is messzebbre tudja visszavezetni! Őrá tényleg el lehet mondani, hogy egy külön kategória: egyedüli megmaradt tagja hajdan oly népes családjának, akikkel együtt nézegették a dinoszauruszokat – ma pedig már az Éden Hotelt is nézhetik azok a szerencsés példányok, akiket jó soruk egy lakótelep ablakához ültet! Koronájukat pedig már nemcsak a szellő fuvallata, hanem a diszkréten kiszűrődő mulatós muzsika is megtáncoltatja.

A páfrányfenyő a messzi Kínából zarándokolt idáig. Ez látszik is rajta: levelei leginkább szétterített és itt-ott beszakadt legyezőhöz hasonlítanak. Csak úgy árad belőle az egzotikum! De valószínűleg nem ezért ültetik emberemlékezet óta a buddhista kolostorok kertjébe és tartják szent fának. Ezt sokkal inkább annak a nemes méltóságnak köszönheti, amivel például itt is tűri, hogy a lakótelepen lakók kutyái őalatta szabaduljanak meg a világi salaktól. Még a cigicsikkek, az üvegtörmelék és a szélben szálló nájlonzacskók látványa sem zökkenthetik ki filozofikus töprengéseiből. Ilyen sztoikus nyugalommal tényleg csak a legnagyobb jellemek tűrik az evilági piszkot!

A páfrányfenyő azonban nem egy magába befordult, emberkerülő, mogorva valaki, aki titkait és évezredes tapasztalatait zsugori módon magának tartogatná. Szívesen segít bárkinek, aki kéri. Párkapcsolati problémákban, például. Ha a „Tisztelt Újságírónő! Sosem hittem, volna, hogy egyszer Öntől fogok tanácsot kérni, de…” kezdetű levelünkre nekünk nem tetsző válasz érkezik, ott a páfrányfenyő, aki irányt mutathat nekünk - ha már ő sem tudja, mi a hosszú, boldog párkapcsolat titka, akkor senki! De elég csak jobban megnézni, és megnyugodhatunk: tudja. A páfrányfenyő ugyanis kétlaki növény. Azok kedvéért, akiknek ez nem mond semmit, már, még, vagy alapból sohasem: ez azt jelenti, hogy vannak külön hím- és nőivarú növények, a különböző ivarszervek tehát egymástól külön élnek. Egyértelmű, hogy miért pont a legtöbbet látott növény választotta ezt az életformát – a páfrányfenyők bizony már megtanulták és örömmel tovább is adják a boldogság titkát: messziről kell egymást szeretni! Tévúton jár tehát az a feleség, aki a lakásból bőrönddel a kezében kihátráló, „neked is jobb lesz így”-et meg hasonlókat hebegő-habogó férjét látva egyből arra a kihívóan öltözködő, magát folyamatosan tevő-vevő, rámenős kis kolléganőre gondol, akinek a parfümjétől a férj inge már jó pár hete bűzlik. Ugyan, szó sincs itt semmiféle gyarló paráznaságról! A megvilágosodott férj nyilván csak a páfrányfenyő útmutatásait követi, és azért költözik pár házzal odébb, hogy ott háborítatlan nyugalomban ábrándozhasson az ő kis asszonykájáról, és jóleső önkínzással epekedjen utána.

Bár a páfrányfenyő akár ezer évig is élhet, hiba lenne úgy tekinteni rá, mint valami rozzant vénségre, akinek már úgysincs sok hátra. Állóképessége, vitalitása irigylésre méltó: igazából egy többszörös aranyérmes túlélő. Egyrészt ugye az evolúció csodájaként már évmilliók óta változatlan formában él e földtekén, vagyis már elég rég elérte azt a tökéletességet, amire mi emberek valószínűleg még jó ideig csak törekedni próbálhatunk. Másrészt az egyes egyedei is igencsak szívósak: még a hirosimai atomtámadás után is, ott, ahol minden más élet megszűnt, maradtak életképes példányai. Ezek után valószínűleg az Új élet parkban is igen jók az esélyei. Itt amúgy is tisztelet övezi, bölcsességét sokan jönnek messze földről csodálni, például azok a markos fiatalemberek és népes családok, akik a lomtalanítás időszakában napokig tanyáznak alatta – mennyi szépet és jót tanulhatnak a páfrányfenyőtől! De meg is hálálják ám: mobiljaikat gondosan a földre fektetve vidám és elgondolkodtató lakodalmas nótákkal kedveskednek a figyelmesen hallgató fának.

Láthatjuk tehát, hogy a páfrányfenyő nem egy egynyári kaland, ő hosszabb távra van berendezkedve, és olyan messzeségekbe tekint, ahová a mi hamar elszürkehályogosodó tekintetünk már nem lát el. Bizony, eltelik pár száz év, és hol leszünk mi, a lakótelep, a játszótér, vagy a hipermarketek? Vanitatum vanitas… Nem marad ebből semmi, egy dolgot leszámítva: a magyar mulatóst, mert az örök. Meg talán a páfrányfenyő, még ő is kihúzhatja azért egy jó darabig.

 

Tudjuk, honnan jöttek, de nem tudjuk, hova tartanak: vajon igaz magyarokká lettek már az akácfák, vagy a szívük még mindig idegen érdekekért dobog? A jövő héten kiderül.

Szemétdombon csövező csodaszer

Mi lappang a csalán bokrának megette, és hogyan profitálhatunk belőle?

Sokan csak addig jutottak el, hogy csíp. A valamivel tájékozottabbaknak esetleg a csalánteáról meg a csalánsamponról dereng valami. Pedig mennyi izgalmas dolgot lehet kezdeni vele! Fájdalom, ez is csak a jó magyar termőföld egy újabb kiaknázatlan – stílusosabban: parlagon heverő – nagy lehetősége. Szomorú ezt látni; azt meg pláne, hogy sokaknak sajnos fogalmuk sincs arról, hogy alig karnyújtásnyira tőlük várakozik a tutibiztos megoldás számos gondjukra-bajukra. Szellemesen mondva, égető megoldás az égető problémákra.

Aki egyszer veszi a fáradtságot és utánaolvas, mire képes ez a csodálatos növény, egyből átlátja, miért nem érdemes vesztegetni a pénzt az egészségügy fejlesztésére. Taj-kártyát szorongatva várakozni a körzetinél? Lejárt lemez! A természetes életmódjától elidegenedett ember attitűdje ez. A nagyokos orvostól kapott receptből nyugodtan hajtogassunk kishajót, írjuk rá, hogy PEACE, és engedjük le a legközelebbi folyón – aztán kapjunk magunkat és indulás, erdőre-mezőre, oda, ahol a csalán virul. Ehetjük, ihatjuk, kenhetjük, dörzsölhetjük, bele is feküdhetünk, csak jól járunk vele. Ha ily módon meggyógyultunk és új erőre kaptunk, egyéb élvezetek is várnak ránk. A csalánnal szexuális segédeszközként is próbálkozhatnak a bio életmód kedvelői. Csak meg kell kissé paskolgatni a férfiak ebben az élethelyzetben előtérbe kerülő testrészét, és a csípéstől kialakuló vérbőség hamar meghozza a kívánt hatást. Ha úgy érezzük, többéves kapcsolatunknak már kissé megtört a varázsa és leülepedett benne a szenvedély, egy alkalmas este sündörögjünk be sokat sejtető mosollyal és egy nagy csokor csalánnal a hálószobába: valószínűleg megtörténik a csoda!

A csalán más testi örömökben is részesíthet minket, ha ki tudjuk venni a módját. Megörvendezteti a haspókokat is: nincs is a csalánnál csodálatosabb csemege! Kora tavasszal főzni belőle egy kis főzeléket? Végülis elmegy, de valljuk be, nagy fantáziátlanság és élhetetlenség lenne itt megrekedni. Mivel a csalánért pénzt nem kell adni, és gyakorlatilag bárhol fellelhető, érdemes kisajtolni belőle, amit csak lehet. Kis találékonysággal tavasztól őszig ellehetünk vele. Az interneten jobbnál-jobb receptek sorakoznak, csupa kipróbált, ínycsiklandó finomság. Levesnek nyilván csakis a csalánkrém jöhet szóba, aztán kissé a mediterrán konyha felé húzva az irányt, jöhet egy csalános spagetti vagy gnocchi,  a gyerekeknek pedig finom csalános palacsintával kedveskedhetünk az ebéd végén. Ráadásul ha életünk meghatározó alapelve, hogy a trendek előtt járunk, pláne kihúzhatjuk magunkat. Míg a divatjamúlt hipszterek zabpehellyel meg chia pudinggal májerkednek, mi hangosan és jól artikuláltan kérjünk csak fél kiló csalánt a termelői piacon, a lemaradi népek nagy ámulatára. Előbb-utóbb úgyis felveszik az irányvonalat ők is: ha az egyik női magazin szerint „a karfiol az új rizs”, akkor én azt mondom, a csalán az új medvehagyma!

Kevesen tudják, hogy a csalánból ínséges időkben szőttek is; vászonhoz hasonló anyagot állítottak elő belőle. Hogy egy ilyen magas labdára a divat világa még hogy nem csapott le, rejtély. Remélhetőleg a nagy áttörés már nem várat sokáig magára. Első lépésként valószínűleg csalános fülbevalók, kendők és egyéb kiegészítők jelennek meg, majd a fast fashion boltokat árasztják el a csalánmintás pólók és alsógatyák. A „100% organic nettle” környezettudatos márka berobbanása után már csak egy lépés a haute couture divatbemutatók világa és a csillagos ég.

Azonban ideje felébredni és leszállni a földre. A csalán egyelőre még az árokparton lézeng jobb napokról álmodozva. Úgy látszik, nem igazán ért az önmenedzseléshez, úgyhogy ideje lenne kicsit megtolni a szekerét. Annyi mindenre jut az EU-s pályázati pénzekből, szeretném tudni, erre vajon miért nem? Pedig nem is feltétlenül kellene milliárdos projektekben, óriásplakátokban vagy közszolgálati tévés hirdetésekben gondolkodni. A csalán imidzséhez amúgy is jobban illik a kisebb ívű, provinciális hírverés. Ha például tartanak lecsó-, krumpli- vagy káposzta-napokat számos faluban, a csalánt is be lehetne nyomni valahogy a fősodorba. Kolbászfesztivál, pálinkafesztivál … mintha a csalán  nem lenne elég magyaros növény! Csalán nemzetközi napja hogyhogy nincs még? Ingyenes csalán az iskolai tízóraihoz? Ötletek már vannak. Csalán is van. És talán valahol, valaki már a szükséges kezdőtőkét is megpályázta. Innen már csak egy apró lépés a siker, a befutás és a pénzszagú diadal.

 

A finnyások és előkelőbbek, akik csak fintorognak az ilyen csalán-féle gumicsizmás növényekre, megnyugodhatnak: a jövő héten jóval szofisztikáltabb társaságba kerülünk, ugyanis a szent faként tisztelt páfrányfenyő osztja meg velünk évezredes tapasztalatait és nézeteit.