Zöld fű közt lárva, kék ibolyácska – nyekeregte röhörészve 16 éves szerelmem énekórán, és ez a merész szellemesség csak még tovább fokozta titkos rajongásomat. Aprócska kék szemek, sötétbarna haj, a kilencvenes évek korszellemének megfelelően szép szájba lógósra nyírva, csíkos rongyszőnyegből vagy valami hasonlóból szőtt kapucnis lebernyeg, na meg persze tanárbosszantó lazaság. Mi kell még az örök szerelemhez? Elvakultságom és tájékozatlanságom miatt nem vettem észre az ordító figyelmeztetést: itten épp a kedves ibolyából, más néven vénuszvirágból űznek csúfot! A szerelem ősi szimbólumából, az én szerelmemből! Ugyan mire számíthat egy ártatlanul szerelmes kamaszlány egy olyan világban, amelyik lábbal tiporja az áratlanság virágait, egy istennő lába nyomán kikelt virágokat? Semmi jóra, nyilván.
Én csak a dzsesszt szeretem – mondta mélyen a szemembe nézve egy másik, miközben állandóan magával hurcolt dobverőivel a padját püfölte. Mit mondhat erre a rendkívül egzaltált, ugyanakkor totál felnőttes lazaságra egy kommersz kis Nirvana-rajongó? Természetesen megmukkanni se mer, majd csendben eloldalog, nehogy nevetségessé váljon egy ilyen, a gimnáziumi lazasági-menőségi piramis legfelső csúcsán sütkérező szupersztár előtt. De azért eltökélten epekedtem a gimi első számú szuperhelyes szupermenői után. Biztos voltam benne, hogy egyszer valamelyik – vagy akár több is – elködösült tekintettel szerelmet fog vallani nekem. Addig is, amíg ez bekövetkezik, századjára is meghallgattam vérző szívvel a PUF-tól a Mint egy angyalt: „Mint a vándor/ ki még hazát nem talált/ nincsen visszaút/ járja a Szerelem Sivatagát.” Szent és igaz szavak voltak ezek! Mindenesetre én abban a sivatagban elég komoly agylágyulásos napszúrást kaphattam; még sokáig éreztette a hatását.
Erhácépé – mondta egy év múlva magabiztosan a következő, én meg azt makogtam: Kispál – akár bemutatkozásnak is tűnhetett volna, vagy egymást jelszóval beazonosító CIA-ügynökök titkos találkozójának. „Na és mit olvasol mostanában?”- kérdezte, és én, persze tévesen, azt hittem, végre már az én napom is felragyog. „A 22-es csapdáját”- feleltem öntudatosan. „De ugye angolul?” – nézett le rám 198 centiméterének és abszolút szellemi fölényének magasságából, én pedig megsemmisülve kushadtam. „Mert én a Micimackót eredetiben, angolul olvasom” – magyarázta kissé lesajnálóan, és már rám se hederített. És ahelyett, hogy velem mélázgatott volna Wong Kar-wai Bukott angyalkák című filmjéről, inkább tátott szájjal hallgatta a nálam talán kevésbé szofisztikált, de annál életrevalóbb és elevenebb ismerősünk vidám káromkodásokkal tarkított, berúgós-bulizós-pasizós, jópofa hétvégi élménybeszámolóját. De milyen jó volt ezután a (természetesen azonnal beszerzett) erhácépével hazavánszorogni, és a My friends-re sajnálgatni magamat otthon!
Mert természetesen egyéb területeken is csupa kudarc volt az életem. „Gömbölyű körte”- olvastam gondterhelten a tinimagazinban, és tudtam, sosem lesz belőlem Homokóra, mert ahhoz többségében C válaszokat kellett volna megadnom. Kedvenc tinilány-újságaim, amelyekre a Sarkcsillaghoz hasonló igazodási pontként tekintettem, efféle tesztekkel fordítottak be még jobban. Melyik fiútípus bukik rád? – „A visszafogott, megbízható, kissé gátlásos, külsőségekre nem sokat adó romantikus típus”. Vagyis a hozzám hasonló rakás szerencsétlenség. Melyik erotikus típusba tartozol? – „Érzelemgazdag és odaadó vagy, de kissé félénk.” Magyarul: beszari kis szűzlány. Tied lehet minden fiú, ha akarod? – „Oppersze, csak önbizalom kérdése – csak add saját magad: azt a magabiztos, vicces, lenyűgöző és öntudatos, határozott lányt, aki vagy, vállald fel a saját stílusod, és akkor már csak arra kell figyelned, nehogy véletlenül rátaposs a lábad előtt vonagló rajongókra.” Azon túl, hogy a fentebb emlegetett tulajdonságokat nem igazán sikerült magamban felfedezni, még a saját stílussal is komoly problémáim adódtak. Azt ugyan hogy alakíthat ki valaki korlátolt szülőknek kiszolgáltatottan?! Még a terranovás felsőimet is csak titokban hordhattam, mert kilátszott belőlük a köldököm. Az sem engedték, hogy a hajamat bemossam vörösre. Az a szerencsétlen seszőke-sebarna, aki így maradtam, pedig mennyire nem én voltam már! Nem csoda, ha sose bírt semmi összejönni.
Az iskolában a helyettes tesitanár lealázott az egész osztály előtt, mert túl kicsit dobtam a medicinlabdával. A filozófiatanár 4,5-re nem akarta megadni az ötöst. A számtektanár leordított órán, mert nem tudtam, hogy a Nortonból hogy lehet kilépni. Az osztályfőnök elültette mellőlem a dzsesszdobost, amikor egyszer, ájult örömömre, nagy kegyesen mellettem foglalt helyet. A méregdrága Panama Jack cipőm, amire hónapokig gyűjtögettem, senkinek nem tetszett, és feltörte a lábam – minden hétre kijutott valami. Egy csőd volt az életem.
„Mit csináltál szombat este? Tanultál vagy olvastál?”- érdeklődött időnként vihogva néhány kedves osztálytársam; az állatok és növények jogainak tipróira már akkor is mindenki görbén nézett, de az Önbizalomhiányos, Félszeg Osztálytárs kínzása teljesen legálisan mehetett. Ennél már csak az volt megalázóbb, amikor megpróbáltak felkarolni. „Muszáj néha eljárnod bulizni! Miről fogsz majd különben mesélni a gyerekeidnek?” Hm, valóban, töprengtem el, ez sem utolsó szempont – és már láttam is magamat, ahogy kamaszkorú gyerekeimmel zavart csendben feszengünk a húsleveses mellett, és nincs miről beszélgetnünk, mert anya nem járt bulizni. Nem, ez nem történhet meg! Muszáj végre nekilátni a bulizásnak! Mihelyst lesz kikkel mennem, mert hozzám hasonló könyvmoly barátnőimre ilyen téren nem számíthattam. Egyéb irányban is próbáltak patronálni: „És voltál már valamikor szerelmes? Tetszett már valaki?” – talán ha nemet mondok, még azt is elmagyarázták volna, hogy kell beleszeretni valakibe.
Végre egy történet, aminek jó a vége! Már ha csak a fentebb emlegetett ibolya szempontjából nézzük is. Ugyan ki akarná vagy merné ma már kinevetni, lárvával azonosítani? Az egykor alulbecsült kis virág ugyancsak kiforogta magát. Azok az érzéketlen tuskók, akik néhány éve csak a lábukat törölték bele, most bárgyú vigyorral az arcukon állnak sorba a finom dezodorízű ibolyafagyiért. „A tavasz első gyógynövénye”, „ínyenceknek való teaízesítő”lett a lesajnált virágocskából. Aki pedig csodálkozik azon, hogy a salátakeverékben ibolyát talál, azt gúnyosan kineveti mindenki, de meg is érdemli az ilyen. Szülinapi torta kandírozott ibolya nélkül? Ez már a XXI. század, hahó! Ne zavarjuk már meg a gyerekek fenntartható fejlődését egy marcipán Micimackóval! Az Instagramkompatibilis Új Nő identitásához pedig a diszkrét ibolyaillatú parfüm éppúgy hozzátartozik, mint egy jótékony célú Ibolya Túrán való részvétel.
Ami meg engem illet, hm… Nagyon olcsó, hatásvadász, übergiccses befejezés lenne, hogy boldogan élek egy „visszafogott, megbízható, kissé gátlásos, külsőségekre nem sokat adó romantikus típus”-sal? De hát mit csináljak, ha ez az igazság?! A gyerekeimmel is tudok miről beszélgetni. A filozófiatanár is megadta az ötöst. Teljes a boldogság. Függöny.
