Ha a jegenyefával szeretnénk közelebbi ismeretséget kötni, célszerű elvetődni egy valamirevaló sátoros lagziba – hajnali kettő és három között garantáltan belefutunk.
A „Sudár jegenyefa, na-na-na-na-na-na” kezdetű nótácska azoknak segíthet, akiket biológiaórán véletlenül pont titkos szerelmük mögé ültettek, és így persze hogy nem tudtak figyelni a tanár hadoválására. Így azonban a jegenyéről még annyit se tudnak, hogy hogy néz ki. Na de majd most: ez a dal remekül utal a jegenye legszembeötlőbb alaki sajátosságára: nyúlánk, karcsú termetére, amit jellegzetesen törzshöz simuló ágai tesznek még hangsúlyosabbá. Ez, valamint imponáló magassága teszi egyből felismerhetővé, könnyű sikerrel kecsegtetve még a belvárosi kocabotanikusokat is.
Vagy egy másik örök klasszikus, amit a „Polgármester arra kérem… kezdetű dal sajnos már elkezdett kiszorítani: „Országúton hosszú a jegenyesor hazáig”. Ebből rengeteg hasznos információhoz juthat bárki a jegenyefáról, aki középiskolában verselemzésből legalább egy négyes aláig vitte. Merthogy ugye jegenyesor, aminek nyilván oka van: gyors növekedése miatt egy időben előszeretettel ültették szélfogó fasornak, magas termete miatt pedig útjelzőnek is beválik. Ha a tehát a hosszas mulatozástól kissé összezavarodva nehezen találunk rá a hazavezető csapásra, a jegenyére biztosan számíthatunk. Nem kell ám ilyenkor szégyenkezni: maga első Napóleon szorgalmazta a jegenyefák irányjelzőfának való ültetését, jelentősen hozzájárulva a jegenye elterjedéséhez. És jobb, ha tudjuk: a jegenye sem veti meg egy cseppet sem ezt dajdajozós-hejehujázgatós életformát, hiszen ő maga is él-hal a jó kis hepajokért, ami nem is csoda: Olaszországban nemesítették ki a fekete nyárfából, így már az anyatejjel szívhatta magába a mediterrán életérzést. Csak egyvalamire figyeljünk nagyon oda, ha ezt a jegenyesoros dalt kívánjuk énekelgetni: a szöveg mondanivalójának lényegi magvát tartalmazó fő tételmondatot, a „nincsen pénzem a vonatra” sort csakis megfelelően tagolva, teli torokból bömbölve, keserves nekibúsulással szabad és érdemes előadni! Csakis így érvényesül igazán a szövegben rejlő tragikum.
Idáig egy olyasféle kép rajzolódhatott ki, hogy a jegenye egy se bú-se bá, romkocsmázgatós, bulizgatós, yolo figura.
De mi az igazság?
Ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, rájövünk, hogy a jegenyéről nemcsak másodvonalbeli kocsmadalok szólnak. Az élet igazi értelmét feszegető komoly gondolatok sem állnak tőle távol. Valamennyiünk gyerekkorából ismerős a „Jön a kocsi, most érkeztünk…” kezdetű dalocska, amiben szintén feltűnik, ázott hollóval az ágain. Az első, felületes ránézésre faék egyszerűségűnek tűnő kis rigmus utolsó sora (azok kedvéért, akinek ez már nagyon régen volt, vagy még nagyon soká lesz újra: „keserüli holló voltát”) szédítő, mondhatni jegenyefai magasságokba emeli, az egzisztencializmus valóságos remekművévé teszi ezt a kis óvodai nótát. Egy holló, amint azon bánkódik, hogy miért holló ő, amikor ennyire meg kell áznia – ez még a Trónok harcában is megállná a helyét!
A jegenyefa látszólag totál laza, nagyon vagány és csupa önbizalom: nem szégyelli jól kihúzni magát. A lúzereket jócskán maga mögött hagyva akár két métert is nőhet évente, és meg sem áll, amíg legalább a 25-30 métert el nem éri. Ráadásul, ha már kissé hangosan tiktakkol a biológiai óra, könnyen fiatalítható is, a radikális beavatkozásokat, például a koronája felső harmadának eltávolítását kifejezetten bírja, ilyenkor valósággal újjászületik, és ismét vidáman tör felfelé. Nem foglalkozik azoknak a nőknek a keserű irigységével, akiknek a jubileumi jutalmukat kell feláldozniuk egy nyamvadt drakula-terápiáért. Úgy tűnhet, ha valakinek, neki aztán tényleg bejött az élet.
De mi az igazság?
Az efféle gyertyát két végén égetésnek, nyegle jampi tempónak sajnos mindig megvan a böjtje. Szegény jegenyének hamar bealkonyul, 15-20 évnél ritkán húzza tovább. A különféle betegségek, elsősorban gombafélék viszonylag hamar elbánnak vele, ágait a nagyobb szélviharok könnyen megtépázzák. Sérülékenysége, érzékenysége miatt egyre kevésbe ültetik, ha pedig visszafordíthatatlanul öregedni kezd, elővigyázatosságból gyorsan kivágják.
És nemcsak a múlandó fizikai lét gyötrelmei sújtják a jegenyét. Mentálisan is újra meg újra meg kell küzdenie a mellőzöttség keserű érzésével. Az év fája versenyen már évek óta lemarad az első helyről. Sorfának őhelyette mindenféle fazonra igazított koronájú, újhullámos jöttment hipsztert választanak. Pedig a jegenye hogy igyekszik! Egy kivételesen eltökélt példány pár éve még a Hős Fa nevű nívós elismerést is megkapta erőfeszítéseiért. Azt a hőstettet hajtotta végre, hogy több éven át kitartóan állt egy, már bezárt újlipótvárosi óvoda udvarán. Ilyen önfeláldozásra aztán tényleg csak a legtisztább szívű fák képesek!
Egy szó mint száz, a jegenye nagyon megérdemelné már, hogy visszakerüljön a mainstreambe. Szerencsére bárki tehet érte, akinek osztályrészéül jutott egy talpalattnyi föld, és még jól is jár vele. Kéne valami giganagy zöld cucc a kert végébe, hogy messziről láthassa mindenki, ki az utcában a legnagyobb király? Már kaparhatjuk is a gödröt jegenyének. Mivel csak hímvirágú egyedei vannak, a többi nyárfától eltérően nem ereget kis fehér vattapamacsokat tavasszal, úgyhogy a szomszéd sem okoskodhat. Jó nagy árnyékot ad, de a kilátást nem veszi el, lehulló gyümölcsökkel sem kell kínlódni – fullextrás szolgáltatás, minimális ráfordításért cserébe. Tehát azt mondom, mindenki tegye meg a tőle telhető legtöbbet a jegenyéért, ültessük, lájkoljuk, szavazzunk rá, dicsérjük a háta mögött. Hadd bulizzon már végre igazán önfeledten!
