Ha valaki a gyermekkora jelentős részét egy olyan ágrólszakadt kis nyírségi faluban töltötte, ahol akácon és homokon kívül túl sok minden nem volt, kizárt dolog, hogy képes lenne rajongás nélkül beszélni erről a nagyszerű növényről és csodálatos tájról. Persze hozzá nem értő nagyszájúak szerint nincs itt semmi néznivaló: szúrós ágak, kopár homokdombok, settenkedő nihil. Azonban annak, aki csak ennyit lát az egészből, fogalma sincs arról, mi a pláne az életben!

Az akác az év nagy részében tényleg nem sokat mutat: pár hónap zöld lomb, pár hónap csupasz ágak. Sajnos a csupi ágas időszak a lényegesen hosszabb – az akácfa nem igazán kapkodja el a kilevelesedést. Mikor a többi fa már régen virágzik, zöldell, ő meg se moccan. Azonban ne higgyük, hogy lusta: az akác csupán a nagy debut-re készül ilyen hosszasan öltözője ihletadó magányában. Május közepén ugyanis, amikor végre elérkezettnek látja az időt, pár nap alatt leiskolázza az összes kitenyésztett belvárosi csicsamicsa díszfát. Ilyenkor kell idehívni azokat a Pesten vagy még távolabb élő rokonokat és ismerősöket, akik csak ritkán és óvatosan lépik át a Tisza vonalát. Persze magas lovon jönnek, lesajnáló arccal, mintha már legalábbis Közép-Ázsia vad és kevéssé civilizált vidékein járnának – de aztán meglátják és megérzik az akácvirágokat, és legyőzetve süppednek bele a lábszárközépig érő homokba. Láthatják, hogy itt is van stílus! És ez csak kezdet.

Május tájékán akadnak errefelé másféle csodák is. Az ún. cserebogárrajzásról csak azért nem tesznek említést a környező vidéket népszerűsítő útikönyvek, prospektusok és egyéb reklámkiadványok, mert senki nem szeretné, ha turisták tízezrei zavarnák meg e tájék olümposzi nyugalmát. Nem véletlen, hogy nincsenek errefelé kaland- és élményparkok, meg hasonló mesterséges ingerpótlékok. A cserebogárrajzás pár hete annyi izgalmat tartogat ugyanis az itt lakók és ide vetődők számára, ami bőven elég egész évre. Csak rajtunk múlik, mivel mulattatjuk magunkat. Próbára téve kreativitásunkat, fabrikálhatunk szép kis cserebogárfogatot vagy menő cserebogárforgót. Ha a nagyváros által okozott mentális és pszichés problémáinkra keresünk gyógyírt, csak helyezkedjünk el egy fa alatt, és figyeljük, ahogy a kedves állatok halkan sercegve fáradhatatlanul rágják a fák leveleit, csak rágják, rágják és rágják. Milyen bódító ez a fennkölt monotónia! Pár óra alatt bárki agyát nullára írja. De a képzőművészetre fogékonyak sem panaszkodhatnak ám. Elég csak elmenni egy jobbfajta lagziba: az ünneplő tömeghez a nyitott ajtókon-ablakokon át csatlakoznak a társaságkedvelő cserebogarak; nagy részük sajnos fennakad ugyan a vendégek dauerolt frizurájában, de az igazán kreatív példányok kecsesen belesiklanak a zöld és rózsaszín torták vastag mázába meg a jó sűrű tejfeles mártásokba, rovátkolt kis lábaikkal szebbnél szebb absztrakt ábrákat alkotván bennük. Nincs az a tetoválóművész, aki szebb nonfiguratívot tudna odarittyenteni, mint a természet minimalista művésze, a cserebogár!

De térjünk vissza az akácfákhoz, hiszen mégiscsak ők itt az egyeduralkodók! Persze ha akarnák, se kerülhetnénk meg őket, egyrészt mert annyian vannak, másrészt mert sorsuk szorosan összefonódott az itt élőkével. Ha valamelyik helybeli estefelé beköszön a helyi Romantika presszóba, az akácfák vigyázó tekintete kíséri útját. Ők hallgatják, amikor hazatérőben lágy baritonján szívhez szólóan vokalizálgat. És ha útközben emberünk kissé megpihen valamelyik vízelvezető árokban, biciklijével gondosan takarózva, az akácfák őrzik álmát.

Mi tűrés-tagadás, az akácfa kissé összeférhetetlen természetű, nem sok növény bírja sokáig a társaságát – de hát ilyen ez a vidék is, a finnyáskodó nyavalygóknak kívül tágasabb. Azért vannak, akik bírják a gyűrődést: a jóféle csalán és több életerős dudva is egész jól érzi magát a kies akácosban. A gyomok változatos csapata káprázatos szórakozási lehetőségekkel kecsegtet: egyik csíp, másik szúr, valamelyik nagyszerűen ragad a ruhára, van, amelyik a lábunkat színezi szép sárgára, megint másnak meg olyan karakteres a szaga, hogy a kalandvágyóbb kirándulók akár döglött kutyát is gyaníthatnak a bokorban.

Az akác azonban nemcsak a lelket táplálja, hanem a testet is: a virágfürtöket palacsintatésztában kisütve eszegethetjük. Ez persze csak a dúsgazdag, tékozló nyolcvanas évek óta divat, az egy generációval korábban élők kénytelenek voltak beérni a natúr virágokkal. Mondjuk annak is biztos megvolt a maga varázsa: a virágokban megbújó apró bogarak valószínűleg kellemesen ropogtak, ami legalább olyan izgalmas lehetett, mint a málna legelgetésekor véletlenül ráharapni egy izmos poloskára.

Ám mindezen szépségek és jóságok dacára sokan bizony hűtlenek lettek a szép Nyírséghez. Majdnem egy egész generáció hagyta hátra por- és sárkompatibilis gumicsizmáját rozzant kis falujában. Szerencsére nincs olyan betonba borult nagyváros, ahol e tékozló fiak fel ne lelhetnénk egy-két akácot: szemmel tarthatják őket, és olykor válthatnak velük egy-két sokatmondó pillantást is. Jómagam olykor meg is simogatom egyiknek-másiknak a törzsét - nem szégyen az! Egyesek, született nagyvárosiak, persze furcsállhatják az efféle dolgokat, de az ugyan mi számít?  Elég, ha mi tudjuk, miről is szól ez az egész - meg az akácok, de ők is megtartják maguknak.

Karneválok, farsangi bulik, álarcosbálok és egyéb vidám hepajok: a mulatós nóták örök szereplője, a sudár jegenyefa is kiveszi a részét a februári vigasságokból. De tényleg őszinte a mosolya? A jövő héten kiderül.