Debrecenben a Nyár utca Füredi út felé eső vége az a hely, amit egyszer az életben mindenkinek látni kell, a Grand kanyonnal meg a többi hasonlóval együtt. Különösen azoknak fontos ez, akiknek az elcaminózásra nem futja, vagy elveik tiltják, hogy spirituális épülésük közben más országok GDP-jét növeljék. Ezeknek az embereknek egyenesen kötelező a Nyár utca felkeresése. Lesznek persze, akik csak egy lepattant hatvanas évekbeli lakótelepet vélnek látni, az efféle helyeken szokásos mennyiségű szeméttel és padot éppen lepisilő kivénhedt palotapincsivel. Na az ilyenek azok, akiknek mindent a szájukba kell rágni, és a kezüket fogva magyarázgatni nekik, mit is látnak igazából. Mert egy olyan helyen állnak, ahol jelen, jövő, közel- és régmúlt, na meg persze maga az örökkévalóság nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrét fizikai formában is megjelenik.

 Az Új élet parki lakótelep ugyanis, aminek házai között állunk, poros titkaival és kisnyugdíjasaival nemcsak maga a testet öltött Kádár-korszak, aminek szelleme ki tudja, meddig fog még errefelé huhogni. A szemben kevélykedő hipermarket már a jelenkor emberi fajának riasztó tévelygését mutatja be egyetlen szó nélkül, néhány száz négyzetméteren. Akik hinni próbálnak a jövőben, valószínűleg reménykedve figyelik majd a jobbra látható játszótéren tevékenykedő gyermekeket: talán majd ők… Ám a nyugati irányban elterülő elhanyagolt, gizgazos kis terület sajnos másra figyelmeztet: azok, akik nem tudnak túllépni a napi politikai eseményeken, csak a hanyatló nyugat szimbólumát látják majd benne, de a tágabb összefüggésekben gondolkodók fel fogják ismerni a sors mutatóujját: előbb-utóbb bizony még a nagy Debrecent is utoléri Babilon és Karthágó sorsa.

De talán mégsem kell még nagyon aggódni. Van itt valaki, egy szent, bölcs öreg, aki biztosan nem véletlenül választotta lakóhelyéül pont ezt a vidéket. Valami idehozta őt. Talán csak egy közeli faiskola segédmunkása, talán valami más.

 Mindenesetre tisztelettel közelítsünk hozzá: a páfrányfenyő a családfáját nemhogy a honfoglalásig, de még Frédi és Béni koránál is messzebbre tudja visszavezetni! Őrá tényleg el lehet mondani, hogy egy külön kategória: egyedüli megmaradt tagja hajdan oly népes családjának, akikkel együtt nézegették a dinoszauruszokat – ma pedig már az Éden Hotelt is nézhetik azok a szerencsés példányok, akiket jó soruk egy lakótelep ablakához ültet! Koronájukat pedig már nemcsak a szellő fuvallata, hanem a diszkréten kiszűrődő mulatós muzsika is megtáncoltatja.

A páfrányfenyő a messzi Kínából zarándokolt idáig. Ez látszik is rajta: levelei leginkább szétterített és itt-ott beszakadt legyezőhöz hasonlítanak. Csak úgy árad belőle az egzotikum! De valószínűleg nem ezért ültetik emberemlékezet óta a buddhista kolostorok kertjébe és tartják szent fának. Ezt sokkal inkább annak a nemes méltóságnak köszönheti, amivel például itt is tűri, hogy a lakótelepen lakók kutyái őalatta szabaduljanak meg a világi salaktól. Még a cigicsikkek, az üvegtörmelék és a szélben szálló nájlonzacskók látványa sem zökkenthetik ki filozofikus töprengéseiből. Ilyen sztoikus nyugalommal tényleg csak a legnagyobb jellemek tűrik az evilági piszkot!

A páfrányfenyő azonban nem egy magába befordult, emberkerülő, mogorva valaki, aki titkait és évezredes tapasztalatait zsugori módon magának tartogatná. Szívesen segít bárkinek, aki kéri. Párkapcsolati problémákban, például. Ha a „Tisztelt Újságírónő! Sosem hittem, volna, hogy egyszer Öntől fogok tanácsot kérni, de…” kezdetű levelünkre nekünk nem tetsző válasz érkezik, ott a páfrányfenyő, aki irányt mutathat nekünk - ha már ő sem tudja, mi a hosszú, boldog párkapcsolat titka, akkor senki! De elég csak jobban megnézni, és megnyugodhatunk: tudja. A páfrányfenyő ugyanis kétlaki növény. Azok kedvéért, akiknek ez nem mond semmit, már, még, vagy alapból sohasem: ez azt jelenti, hogy vannak külön hím- és nőivarú növények, a különböző ivarszervek tehát egymástól külön élnek. Egyértelmű, hogy miért pont a legtöbbet látott növény választotta ezt az életformát – a páfrányfenyők bizony már megtanulták és örömmel tovább is adják a boldogság titkát: messziről kell egymást szeretni! Tévúton jár tehát az a feleség, aki a lakásból bőrönddel a kezében kihátráló, „neked is jobb lesz így”-et meg hasonlókat hebegő-habogó férjét látva egyből arra a kihívóan öltözködő, magát folyamatosan tevő-vevő, rámenős kis kolléganőre gondol, akinek a parfümjétől a férj inge már jó pár hete bűzlik. Ugyan, szó sincs itt semmiféle gyarló paráznaságról! A megvilágosodott férj nyilván csak a páfrányfenyő útmutatásait követi, és azért költözik pár házzal odébb, hogy ott háborítatlan nyugalomban ábrándozhasson az ő kis asszonykájáról, és jóleső önkínzással epekedjen utána.

Bár a páfrányfenyő akár ezer évig is élhet, hiba lenne úgy tekinteni rá, mint valami rozzant vénségre, akinek már úgysincs sok hátra. Állóképessége, vitalitása irigylésre méltó: igazából egy többszörös aranyérmes túlélő. Egyrészt ugye az evolúció csodájaként már évmilliók óta változatlan formában él e földtekén, vagyis már elég rég elérte azt a tökéletességet, amire mi emberek valószínűleg még jó ideig csak törekedni próbálhatunk. Másrészt az egyes egyedei is igencsak szívósak: még a hirosimai atomtámadás után is, ott, ahol minden más élet megszűnt, maradtak életképes példányai. Ezek után valószínűleg az Új élet parkban is igen jók az esélyei. Itt amúgy is tisztelet övezi, bölcsességét sokan jönnek messze földről csodálni, például azok a markos fiatalemberek és népes családok, akik a lomtalanítás időszakában napokig tanyáznak alatta – mennyi szépet és jót tanulhatnak a páfrányfenyőtől! De meg is hálálják ám: mobiljaikat gondosan a földre fektetve vidám és elgondolkodtató lakodalmas nótákkal kedveskednek a figyelmesen hallgató fának.

Láthatjuk tehát, hogy a páfrányfenyő nem egy egynyári kaland, ő hosszabb távra van berendezkedve, és olyan messzeségekbe tekint, ahová a mi hamar elszürkehályogosodó tekintetünk már nem lát el. Bizony, eltelik pár száz év, és hol leszünk mi, a lakótelep, a játszótér, vagy a hipermarketek? Vanitatum vanitas… Nem marad ebből semmi, egy dolgot leszámítva: a magyar mulatóst, mert az örök. Meg talán a páfrányfenyő, még ő is kihúzhatja azért egy jó darabig.

Tudjuk, honnan jöttek, de nem tudjuk, hova tartanak: vajon igaz magyarokká lettek már az akácfák, vagy a szívük még mindig idegen érdekekért dobog? A jövő héten kiderül.