Belvárosi botanikus

Belvárosi botanikus

Magyar egészségügy versus hársfatea

Amíg hat a boríték

2017. március 24. - cbbeata

Míg a február izgalmai zömében kimerülnek annak az analizálgatásában, hogy nemzetünk nagyasszonyai milyen ruhákban virítanak az ilyen-olyan mulatságokon, a március jóval több intellektuális kihívást tartogat számunkra. Bármilyen is habitusunk és világnézetünk, a március futószalagon hozza azokat a kérdéseket és dilemmákat, amelyek szüntelenül kereső szellemünket nem hagyják nyugodni. Nyolcadikán megvillogtathatjuk retorikai képességeinket, és magabiztosan győzhetünk egy jólesően agresszív kis „nőnap vagy sem” vitában, ha sikerül találnunk egy balféket, aki pont mást gondol erről a témáról, mint mi. Egy hétre rá fogvacogtató izgalmak: mit hoz ki egymásból március 15. és az aktuálpolitika? Újabb egy hét múlva azonban már nincs helye az emberkedő villongásoknak: muszáj felölteni legkomorabb arckifejezésünket, ha egyszer Kegyes Vízanyánkat tapodja lábbal a préda emberiség!

Nem csoda, hogy ez a sok esemény, izgalom mindenkit kimerít, és az immunrendszerünket ilyenkor érő alattomos támadások könnyen leterítenek minket. Hiába jelentős testi, sőt esetenként intellektuális fölényünk is, lealáznak minket a különféle bacilusok meg hasonlók. Hiába fő a tea, pezseg a pezsgőtabletta, cseppen a csepp, csak kapar a torok és folyik a takony.

Ha méltóságon alulinak tartjuk a hosszas ücsörgést a körzetinél, vagy a szervezetünk kapásból arcüreg- vagy középfül-gyulladással indít, egykettőre a legközelebbi járóbeteg-intézet folyosóján találhatjuk magunkat. De hogy aztán itt mire jutunk? Sajnos mi, kérészéletű halandók kevesek vagyunk ahhoz, hogy a világmindenség örök titkait fürkésszük. Talán csak az istenek földi helytartója, Professzordoktorhabilpéhádé Atyaúristen doktor úr sejtheti, mi is várhat ránk a kórházban, ezen a misztikus vidéken, mely annyira különbözik a világ egyéb tájaitól, ahol a Ráció és a Civilizáció uralkodik. Itt megszűnik az Idő, és pár tünde óra várakozás után hallani véljük vitéz, bús nagyapáink láncolt lelkeinek riadozását a folyosó általunk nem látható szakaszáról. Ez az az Ősi Föld, ahol a Dolgok vagy nemműködnek, vagy szublimálnak. Itt természetes, hogy a sorszámkijelző nem működik technikai okokból. Sőt a vécéajtó, a szappan, a kézmosó és a kéztörlőpapír sem működik, technikai okokból. Egy orvosra annyi beteg jut, amennyi a haja szála. A kínzó frusztráció okozta egymásra mutogatási kényszer hamar megszüli a felismerést: ez a sok, koordinálatlanul betegeskedő ember jelenti az igazi veszélyt az ellátás színvonalára! Azok, akik kopognak a rendelő ajtaján. Azok, akik túl sok kérdést mernek feltenni. Akik meg merik fogalmazni estleges kétségeiket, aggályaikat. Azok, akik egyáltalán ott vannak. Ha valakinek jó a helyzetfelismerési képessége, hamar felfogja: ha nem lennének betegek, az intézmény zavartalanul működhetne!

Mindezen alvilági utazások után - pláne ha egyre gyakrabban futunk bele a nemzetközi gyógyszeripar sumákolásáról szóló újságcikkekbe, találkozunk azzal a homeopátiára esküt tett ismerőssel, aki 27 éve nem volt beteg, vagy egyszerűen kezdjük unni, hogy hiába dugdosunk az orrunkba különféle műanyag tárgyakat és a szánkba recept nélkül kapható, de a periódusos rendszer ki tudja, mely elemeit tartalmazó vegyületet, mégse lesz jobb - eljön a pillanat. Doktor Hárs pillanata.

Ha hozzá fordulunk, nem kell azon görcsölnünk, mikor érkezik el a legmegfelelőbb pillanat a boríték átcsúsztatására. Épp ellenkezőleg, itt mi vagyunk azok, akik pumpolnak és hasznot húznak. Ha már csak hálni jár belénk a lélek, elég egy megfelelő hársfát kell keresni. Innentől már csak az internet sebességén múlik, hogy mikor tündökölhetünk újra régi fényünkben. A hársfa különféle részeiből rengeteg féle teát, borogatást, külső vagy belső használatra való főzeteket és forrázatokat lehet kotyvasztani. De hogy használnak-e? Hát kinek, mikor, hogy. A feltámadás-kaliberű csodás gyógyulástól addig a pontig, amikor már a placebó sem jön össze, bármi előfordulhat. Mindenesetre a tudat, hogy önállóan, kreatívan és természetközeli, hagyományos módon gyógyítgattuk magunkat, már ad egyfajta tartást és önbecsülést, ami, mint tudjuk jól, az első tyúklépés a gyógyulás útján. És ráadásul remekül el is ütjük az időt addig, míg végre valami úton-módon csak szerzünk egy doboz jól megérdemelt antibiotikumot. Doktor Hárs és csapata pedig most már elmehetnek nyaralni a spájz hátsó polcára, mi pedig az ábécébe valamilyen megnyugtatóan magas cukortartalmú finom löttyért, hogy a lelki békénk is helyreálljon, és gyorsan elfelejtsük az egészet: január, február, itt a nyár!

 

Engem senki nem szeret!

Avagy a kamaszkor csalódásai és frusztrációi, párhuzamba állítva az ibolya sorsával

Zöld fű közt lárva, kék ibolyácska – nyekeregte röhörészve 16 éves szerelmem énekórán, és ez a merész szellemesség csak még tovább fokozta titkos rajongásomat. Aprócska kék szemek, sötétbarna haj, a kilencvenes évek korszellemének megfelelően szép szájba lógósra nyírva, csíkos rongyszőnyegből vagy valami hasonlóból szőtt kapucnis lebernyeg, na meg persze tanárbosszantó lazaság. Mi kell még az örök szerelemhez? Elvakultságom és tájékozatlanságom miatt nem vettem észre az ordító figyelmeztetést: itten épp a kedves ibolyából, más néven vénuszvirágból űznek csúfot! A szerelem ősi szimbólumából, az én szerelmemből! Ugyan mire számíthat egy ártatlanul szerelmes kamaszlány egy olyan világban, amelyik lábbal tiporja az áratlanság virágait, egy istennő lába nyomán kikelt virágokat? Semmi jóra, nyilván.

Én csak a dzsesszt szeretem – mondta mélyen a szemembe nézve egy másik, miközben állandóan magával hurcolt dobverőivel a padját püfölte. Mit mondhat erre a rendkívül egzaltált, ugyanakkor totál felnőttes lazaságra egy kommersz kis Nirvana-rajongó? Természetesen megmukkanni se mer, majd csendben eloldalog, nehogy nevetségessé váljon egy ilyen, a gimnáziumi lazasági-menőségi piramis legfelső csúcsán sütkérező szupersztár előtt. De azért eltökélten epekedtem a gimi első számú szuperhelyes szupermenői után. Biztos voltam benne, hogy egyszer valamelyik – vagy akár több is  – elködösült tekintettel szerelmet fog vallani nekem. Addig is, amíg ez bekövetkezik, századjára is meghallgattam vérző szívvel a PUF-tól a Mint egy angyalt: „Mint a vándor/ ki még hazát nem talált/ nincsen visszaút/ járja a Szerelem Sivatagát.” Szent és igaz szavak voltak ezek! Mindenesetre én abban a sivatagban elég komoly agylágyulásos napszúrást kaphattam; még sokáig éreztette a hatását.

Erhácépé – mondta egy év múlva magabiztosan a következő, én meg azt makogtam: Kispál – akár bemutatkozásnak is tűnhetett volna, vagy egymást jelszóval beazonosító CIA-ügynökök titkos találkozójának. „Na és mit olvasol mostanában?”- kérdezte, és én, persze tévesen, azt hittem, végre már az én napom is felragyog. „A 22-es csapdáját”- feleltem öntudatosan. „De ugye angolul?” – nézett le rám 198 centiméterének és abszolút szellemi fölényének magasságából, én pedig megsemmisülve kushadtam. „Mert én a Micimackót eredetiben, angolul olvasom” – magyarázta kissé lesajnálóan, és már rám se hederített. És ahelyett, hogy velem mélázgatott volna Wong Kar-wai Bukott angyalkák című filmjéről, inkább tátott szájjal hallgatta a nálam talán kevésbé szofisztikált, de annál életrevalóbb és elevenebb ismerősünk vidám káromkodásokkal tarkított, berúgós-bulizós-pasizós, jópofa hétvégi élménybeszámolóját. De milyen jó volt ezután a (természetesen azonnal beszerzett) erhácépével hazavánszorogni, és a My friends-re sajnálgatni magamat otthon!

Mert természetesen egyéb területeken is csupa kudarc volt az életem. „Gömbölyű körte”- olvastam gondterhelten a tinimagazinban, és tudtam, sosem lesz belőlem Homokóra, mert ahhoz többségében C válaszokat kellett volna megadnom. Kedvenc tinilány-újságaim, amelyekre a Sarkcsillaghoz hasonló igazodási pontként tekintettem, efféle tesztekkel fordítottak be még jobban. Melyik fiútípus bukik rád? – „A visszafogott, megbízható, kissé gátlásos, külsőségekre nem sokat adó romantikus típus”. Vagyis a hozzám hasonló rakás szerencsétlenség. Melyik erotikus típusba tartozol? – „Érzelemgazdag és odaadó vagy, de kissé félénk.” Magyarul: beszari kis szűzlány. Tied lehet minden fiú, ha akarod? – „Oppersze, csak önbizalom kérdése – csak add saját magad: azt a magabiztos, vicces, lenyűgöző és öntudatos, határozott lányt, aki vagy, vállald fel a saját stílusod, és akkor már csak arra kell figyelned, nehogy véletlenül rátaposs a lábad előtt vonagló rajongókra.” Azon túl, hogy a fentebb emlegetett tulajdonságokat nem igazán sikerült magamban felfedezni, még a saját stílussal is komoly problémáim adódtak. Azt ugyan hogy alakíthat ki valaki korlátolt szülőknek kiszolgáltatottan?! Még a terranovás felsőimet is csak titokban hordhattam, mert kilátszott belőlük a köldököm. Az sem engedték, hogy a hajamat bemossam vörösre. Az a szerencsétlen seszőke-sebarna, aki így maradtam, pedig mennyire nem én voltam már! Nem csoda, ha sose bírt semmi összejönni.

Az iskolában a helyettes tesitanár lealázott az egész osztály előtt, mert túl kicsit dobtam a medicinlabdával. A filozófiatanár 4,5-re nem akarta megadni az ötöst. A számtektanár leordított órán, mert nem tudtam, hogy a Nortonból hogy lehet kilépni. Az osztályfőnök elültette mellőlem a dzsesszdobost, amikor egyszer, ájult örömömre, nagy kegyesen mellettem foglalt helyet. A méregdrága Panama Jack cipőm, amire hónapokig gyűjtögettem, senkinek nem tetszett, és feltörte a lábam – minden hétre kijutott valami. Egy csőd volt az életem.

„Mit csináltál szombat este? Tanultál vagy olvastál?”- érdeklődött időnként vihogva néhány kedves osztálytársam; az állatok és növények jogainak tipróira már akkor is mindenki görbén nézett, de az Önbizalomhiányos, Félszeg Osztálytárs kínzása teljesen legálisan mehetett. Ennél már csak az volt megalázóbb, amikor megpróbáltak felkarolni. „Muszáj néha eljárnod bulizni! Miről fogsz majd különben mesélni a gyerekeidnek?” Hm, valóban, töprengtem el, ez sem utolsó szempont – és már láttam is magamat, ahogy kamaszkorú gyerekeimmel zavart csendben feszengünk a húsleveses mellett, és nincs miről beszélgetnünk, mert anya nem járt bulizni. Nem, ez nem történhet meg! Muszáj végre nekilátni a bulizásnak! Mihelyst lesz kikkel mennem, mert hozzám hasonló könyvmoly barátnőimre ilyen téren nem számíthattam. Egyéb irányban is próbáltak patronálni: „És voltál már valamikor szerelmes? Tetszett már valaki?” – talán ha nemet mondok, még azt is elmagyarázták volna, hogy kell beleszeretni valakibe.

Végre egy történet, aminek jó a vége! Már ha csak a fentebb emlegetett ibolya szempontjából nézzük is. Ugyan ki akarná vagy merné ma már kinevetni, lárvával azonosítani? Az egykor alulbecsült kis virág ugyancsak kiforogta magát. Azok az érzéketlen tuskók, akik néhány éve csak a lábukat törölték bele, most bárgyú vigyorral az arcukon állnak sorba a finom dezodorízű ibolyafagyiért. „A tavasz első gyógynövénye”, „ínyenceknek való teaízesítő”lett a lesajnált virágocskából. Aki pedig csodálkozik azon, hogy a salátakeverékben ibolyát talál, azt gúnyosan kineveti mindenki, de meg is érdemli az ilyen. Szülinapi torta kandírozott ibolya nélkül? Ez már a XXI. század, hahó! Ne zavarjuk már meg a gyerekek fenntartható fejlődését egy marcipán Micimackóval! Az Instagramkompatibilis Új Nő identitásához pedig a diszkrét ibolyaillatú parfüm éppúgy hozzátartozik, mint egy jótékony célú Ibolya Túrán való részvétel.

Ami meg engem illet, hm… Nagyon olcsó, hatásvadász, übergiccses befejezés lenne, hogy boldogan élek egy „visszafogott, megbízható, kissé gátlásos, külsőségekre nem sokat adó romantikus típus”-sal? De hát mit csináljak, ha ez az igazság?! A gyerekeimmel is tudok miről beszélgetni. A filozófiatanár is megadta az ötöst. Teljes a boldogság. Függöny.

Szexuális zaklatás és virágok a tanáriban

Az aranyesőn innen és a primitív poénokon túl

Sajnos közkeletű, ám óriási tévedés áldozatai mindazok, akik azt hiszik, hogy egy pályakezdő tanárnőre a tanteremben várnak a legnagyobb kihívások. Persze Látványosan Unatkozó Szandika, Órán Sminkelő Szilvike vagy Tessék Má’ Hamarabb Elengedni Laci is okozhat kellemetlen perceket, de az igazi nehézségek sokszor a közös tanáriban vagy a menzán, a tanári asztalnál vannak kilátásban. A tizenkét évvel ezelőtti harmadik céről szóló adomák vagy az azóta már porrá vált érettségi elnökökkel riogató rémtörténetek kevés hatással vannak arra, aki pár hónappal ezelőttig a tanárokat nem együttérzésre szoruló kollégáknak, hanem ördögi mosolyú rosszfiúknak látta. És bizony akkor is zavarodottá válhat kissé a lelkes újonc tekintette, ha olykor belecsöppen két-három évtizeddel éltesebb kolléganői eszmecseréjébe, bepillantva ezzel a hardcore magyar pedagógus-valóságba, ahol már boldognak számít, akinek az anyagi problémák-egészségügyi problémák-családi problémák triumvirátusból csak egyre panaszkodhat. És az igazi nehézségek még csak nem is itt kezdődnek.

Hanem Laci bá tanár úrnál, aki nagy valószínűséggel úgyis megjelenik előbb-utóbb, és úgy fogja vélni, hogy az ifjú hölgynek mindenképpen szüksége van egy sokat tapasztalt férfira, aki megadja neki a kezdő lökést ezen a szép, ámde nehéz pályán. Az ifjú hölgy valószínűleg jobban érezné magát még a fősuttyó-díjas Renátónak, a fiúvécé császárának a társaságában is, aki legalább érzelemgazdag hangon énekli órán, hogy „te vagy ez én egyetlen szerelmem”, mint a kapuzárási pánik összes szimptómáját tankönyvi módszerességgel felvonultató kollégáéban, aki kétértelműnek álcázott, de persze elég egyértelmű ún. viccekkel nyomakszik. Olykor persze egy szolid kis fenékrecsapás is beficcen. A tiltakozni vagy felháborodását kifejezni merészelő friss husi pedig általában azonnal vádaskodó, szexuális tevékenységet nem folytató, hülye női nemi szervvé avanzsál. Kísérletező kedvűek, társadalomtudományok iránt érdeklődők ilyen helyzetben a főnökséghez fordulnak: jól is teszik, mert többet tanulhatnak ott egy negyedórás beszélgetésből, mint az egyetemben az öt féléves pszichológia-képzésen. Mindenesetre a „biztos vagyok benne, hogy félreérted”, a „harminc éve itt dolgozik, és soha” és a „nagyon szép felesége és gyerekei” szókapcsolatok nagy valószínűséggel a beszélgetés alappillérei lesznek. Szerencsés esetben a „azt te csak szeretnéd, ha” fordulat a levegőben lógva marad. Azokon a tájakon, ahol a férfiasság fokmérője a seggrecsapkodós poénkodás, az ilyen megpróbáltatásokon való túljutás sajnos éppúgy része a tanárrá válás folyamatának, mint a diploma megszerzése vagy a helyes krétatördelési technika elsajátítása. Aki a primitív poénokkal nem tud mit kezdeni, sose menjen tanárnak!

Számomra egy valamivel konszolidáltabb, ám annál tudálékosabb, köpcös, pofaszakállas matfizes képében jött el a nemezis. Szünetekben fel-alá masírozott az asztalom előtt, és mindig adott valami hasznos szakmai vagy életviteli tanácsot. A legnagyobb attrakció a nagyszünetben jött el, amikor a kávéfőző felé haladván, ahogy elém ért- hopplá, hopp!- feldobta és a levegőben megpörgette, majd boszorkányos ügyességgel elkapta kávéscsészéjét. Ám jégszívem sajnos még ettől a férfias bravúrtól sem olvadt fel. Lehet, hogy Jutka a Szomszédokból valamelyik jópofa, gunyoros humorú kolléganő helyett a bölcs Béla bácsival haverkodott, de ezt a példát, ki tudja, miért, viszonylag kevesen követik.

Vannak, akik azért lesznek tanárok, mert úgy vélik (amúgy teljesen tévesen) hogy, ez az a pálya, amelyikben kevés pénzért ugyan, de cserébe kevés erőfeszítéssel, viszonylag kevesektől zavartatva, egy szál 23 évesen megszerzett diplomával el lehet a langyos vízben tappincskálni egészen a nyugdíjig. És vannak, akik valamilyen homályos belső sugallat hatására egészen életükben a kétirányú információáramoltatás megszállotjai. Ha egyszer megtanultak valamit, vagy bárhonnan, könyvből, filmből, utcai beszélgetésből, pletykalapból, dalszövegből összeszednek valami infót, érdekességet, tényt vagy feltételezést, úgy érzik, azt minél hamarabb, de legalábbis egyszer valamikor meg kell osztani a lehető legszélesebb és legfogékonyabb közönséggel, hadd tudják ők is meg, és hadd örüljenek neki. És persze van a szürke zóna a két halmaz keresztmetszetében, azaz a tipikus átlagtanár. Magam is ide tartozva, e siralmasnak érzett élethelyzetben legalább némi szellemi haszonra sikerült szert tennem.

Egy szép tavaszi napon valaki behozott egy csokor direkt-nem-mondom-ki-a-nevét-mit a törisek asztalára. „Ki hozta az aranyesőt?”- érdeklődött egy kolléganő elfogulatlanul, mire a köpcös máris ott termett. „Ez nem aranyeső” –feszengett nagy büszkén, szaporán pislogva rám, aki meg se szólaltam, és amúgyis a kérdezővel ellentétes irányban ültem-„hanem aranyvessző.” Ez még természetesen a okostelefonok és tabletek korszaka előtt történt, úgyhogy az egész hosszú szünetet elvitte az aranyeső-aranyvessző vita, amiben én, világéletemben kételkedő beszari lévén, nem mertem részt venni. Otthon azért csak utánanéztem a fontos kérdésnek. Fogcsikorgatva ismertem be, hogy szakállkának igaza volt, és a mindenki által ismert, szép sárgán virágzó bokrot csak a kollektív tudatalatti tévedése hívatja velünk aranyesőnek. Valóban aranyvessző (vagy aranyfa) az igazi neve. Van persze aranyeső nevű növény is, ami ugyan szintén sárga, de jóval később virágzik és leginkább az akácéra hasonlítanak amúgy nagyon dekoratív és brutálisan mérgező sárga virágfürtjei.

Valamennyien ismerjük azt a keserves érzést, amikor nagy kárörömmel készülünk egy ellenszenves ember tévedésének leleplezésére, aztán meg kiderül, hogy mi tévedtünk. Ez többnyire keserű frusztrációt szül, amit aztán kénytelenek vagyunk valahogy feloldani. Jómagam csak arra a kisstílű bosszúra voltam képes, hogy ezután szegény fickót a találónak érzett Aranyvessző néven hívtuk a (akkor még nem volt az, de azóta már) férjemmel. Szerencsére e rendkívül szellemes becenév mások számára nem vált ismertté, mert az eredeti kontextusból kikerülve rosszhiszemű emberek csúnyán félremagyarázhatták volna. A végén még akár az is kiderülhetett volna, hogy ez talán az egyik leghízelgőbb becenév, amit egy férfinak adni lehet, és akkor Aranyvessző tanár úr még büszkébben és még peckesebben vonul majd kávézni a következő kis kezdő előtt.

Büszke tölgyek, sötét titkok

Nemcsak a völgyet őrzik ám!

Tegyük a kezünket a szívünkre: ha feltenné nekünk valaki az obligát kérdést, hogy melyik fát tartjuk a leginkább magyarnak, nemzetünk szellemiségének leghitelesebb megtestesítőjének, vajon a tölgy lenne az első gondolatunk? Sajnos nagy valószínűséggel valami mesterségesen kitenyésztett vagy ki tudja, honnan szalajtott jöttmentre esne a választásunk, negatívan diszkriminálva ezzel hagyományos erdőalkotó fánkat. Az igazság az, hogy a tölgyek már elég otthonosan berendezkedtek a Kárpát-medencében, mire mi befutottunk. Az együtt töltött évszázadok alatt kissé hasonultunk is egymáshoz: a tölgyfa, mint az echte magyar ember, csupa jóság, nemesség és erő, de azért megvannak a, hm, a maga apró bogarai.

A tölgyfáról még a legcinikusabb élcelődők sem tudnak rosszat mondani. Vagy csak nem mernek: imponáló, robosztus termete, ami miatt az erdők királyának is tartják, elnémítja a gúnyolódó nyelveket. Nem ritkák a több száz éves példányok sem, országunk legöregebb fája például egy 800 év körüli kocsányos tölgy – a hagyomány és a diszkalkuliások szerint tisztán kivehető rajta nyom, amit Árpád lovának a kötőfékje vágott bele –, tehát sokójuknak már csak hajlott koruk miatt is kijár a tisztelet. Amit bizony meg is kapnak, ahol csak megtalálhatóak: érdemes megnézni, hány iskolát hívnak a világon Oak School-nak  – de van is mit tanulni tőlük! Ahelyett, hogy akciós fehérjeporból cserpákolt turmixszal próbálnák nyomatékosabbá tenni megjelenésüket, lassan, nyugodtan, elegánsan és ráérősen  cseperednek és gyarapodnak: először jön a magassági, majd a vastagsági növekedés, mondjuk ezt az emberek is így csinálják, csak a tölgyek kifejezetten szeretnek egyre szélesebbek lenni. Jó eséllyel lesz belőlük széllel, viharral, aszállyal, kártevőkkel dacoló sokat tapasztalt faóriás. Akik a kelta fahoroszkóp szerint tölgyek, büszkék lehetnek magukra!

 A tölgynek egyéb szimpatikus tulajdonságai is vannak. Barátságos, jószívű, nyitott, valóságos központja az erdei társasági életnek. Egy terebélyesebb tölgy akár egy elit belvárosi társasháznak is megfeleltethető (abból a fajtából, ami idővel egyre nagyobb lesz): apró emlősök, ízeltlábúak, különféle énekesmadarak népesítik be Makk Marci háza táját. Mivel ennyire pezseg körülötte az élet, ráadásul őshonos faként jól is érzi megát nálunk, megfontolandó, hogy esetleg mi magunk is ültethetnénk egy tölgyet, már csak puszta előrelátásból is. Gondoljunk csak arra, mennyi híres emberről neveztek el tölgyet: a mikepércsi Rákóczi-tölgyfája, Arany János híres tölgyei, Petőfi-tölgy Nagyaron… Nem árt tehát előrelátónak lenni: ha híresek leszünk, és nem lépünk idejében, nem lesz tölgyfa, amit rólunk nevezhetnek el!

Ám legyünk őszinték: nincsen rózsa tövis nélkül, családi szekrény csontváz nélkül. A tölgyfának is megvan a maga rejtegetnivalója. A sóstói tölgyerdő partvonalán meghúzódó Nyíregyházán felnőve egy megdönthetetlen alapigazságot már gyerekkoromban megtanultam: a tölgyfán élnek a kullancsok! Ott sunyítanak az ágakon, és műugróként vetődnek az arra járó gyanútlanokra. Ezért a tölgyerdőn, ha már oda vetett a balsorsunk, próbáljunk meg behúzott nyakkal, sietős tempóban átvágni, lehetőleg földre szegezett tekintettel: ha nem vesszük fel a kullanccsal a szemkontaktust, talán elkerülhetjük a támadást – intettek minket a tapasztalt öregek. Ha a Fegyveres Erők napján kivonult az erdei tornapályára akadályversenyre vagy számháborúzni az egész Hámán Kató úttörőcsapat, az aggodalmaskodó anyukák versenyt sopánkodtak: képesek kivinni őket oda! Ahol az a sok fa meg kullancs van!

Bizony, egyszer énrám is lecsapott az istennyila, igaz, az egy cserjés-bozótos mező volt, se erdő, se tölgy, de biztos onnan mászott a kullancs oda. A Gyakori kérdéseken innen, sőt még a vezetékes telefonon is innen, kétségbeesett szüleim csak a szomszédokat tudták körbeszaladni. Szerencsére a laikus bizonytalankodás a keleti végeken nem divat: a magabiztos tanácsok csak úgy röpködtek. Fájdalom, hiába: sajnos az én szüleim sosem voltak valami bevállalósak. Se zsírt nem akartak a kullancsra kenni, se pálinkás vattával nem borogatták. Még annyi kraft sem volt bennük, hogy a combom belső oldalán, ahová a kullancs bemászott, elnyomjanak egy szofit. Én is hiába mondtam, hogy a Szeleburdi családban a nagyapa benzint öntött a kullancsra, amikor a kutya nyakába ment: a nyolcvanas években hallgass volt a gyerek neve, nem úgy, mint ma, amikor a szülők családterapeutához rohannak, ha a gyerek hosszasabban pihen a padlón a pláza játékboltjában. Végül az ügyeleten kötöttünk ki, ahol a kullancstól halálra rémült fiatal doktornő egy csipesz segítségével ügyesen szétszakította a sokat szenvedett állatot. A bennem maradt kullancs-darab baljós mementóként sötétlett. Nyomott hangulat lett úrrá a családon. Apa az Orvos a családbant olvasgatta, anya ragtapasszal a kezében tanácstalankodott. Még azt se tudtuk, hogy vajon strandra lehet-e így menni. Az egyik ismerős szerint jól-van-az-ott, nem-lesz-semmi-baj. Egy másik szerint hát-az-semmiképp-ne-maradjon-ott. Végül körzeti orvos, beutaló, és egy sebész meg a szikéje fejezték be ezt a kalandos történetet – persze ne feledkezzünk meg annak két markos fiatalembernek a szerepéről sem, akiket gyereklefogási célból hívtak be a kórház folyosójáról.

Hát én nem mondom, hogy erről az egészről a tölgyfa tehet, de azért nem árt az óvatosság.

 

TERMÉSZETESEN a kullancsok a dús aljnövényzeten tanyáznak, abban a magasságban, ahol "áldozataik" mozgolódnak, és nem a fák tetejéből nézegetik a kilátást. Kiszedni pedig a gyógyszertárban kapható kullancs-eltávolító kanállal kell őket, és nem a fentebb körülironizált agyrém módszerekkel.

 

A jövő héten a munkahelyi szexuális zaklatásról és az aranyesőről tudhat meg érdekes dolgokat az idelátogató kedves olvasó.

Tölgyfák alatt verset írni veszélyes!

János is így kezdte, és tessék, mi lett a vége!

 

Ugye ott van a Rákóczi-tölgy, a Petőfi-tölgy meg az ország legöregebb fája, ami szintén tölgy – a legismertebbeket megillető dicsőség és az ezzel járó uborkaszezonbeli médiafelhajtás azonban kétségkívül Arany János tölgyeié, amelyeket, vélhetően jobb ötlet híján, a költő verseiben is megörökített, és amelyek alatt üldögélve írta a híres-hírhedt Őszikék-ciklust. Sokan ismerik, egyesek rajongva szeretik ezeket az irodalmárok által zseniálisnak, korukat megelőzően modernnek kikiáltott műveket. A XXI. századi internetes életvezetési tanácsadók azonban másként látják ezeket a verseket – persze nyilvánvaló, hogy ők sokkal jobban is értenek hozzá. Ha az ő tanításaikat követve sétálunk végig sorsunk és életünk rögös és göröngyös útján és ösvényén, azonnal átláthatjuk, hogy ezek az alkotások iskolapéldaként mutatják be: ha valaki saját magát forgatja be a melankólia-spirálba, az semmi jóra nem vezethet. Szerencsére korunk egyik ikonikus facebookbölcse vállalta, hogy segít a tévelygő költőnek rátalálni a boldogság útjára.

 „Embertársaik lelki egészségéért aggódó kedves Olvasóim ajánlották figyelmembe egy feltörekvő fiatalember műveit. A szomorkás verseket olvasva együttérzően, hosszan bólogattam, és csak arra tudtam gondolni: valamikor én is így kezdtem. A költő – nevezzük Jánosnak, ha már így hívják, – láthatóan eltévedt a Nagy Úton, és nincs tisztában azzal, mi a Dolgok jelentősége. Elégedetlen munkahelyi eredményeivel, régi sérelmeket emleget, vélt veszteségeken rágódik, és ami a legrosszabb, a pozitív gondolkodás és a boldogság bevonzásának törvényeit teljesen semmibe véve lehangoló dolgokat irkál. Sajnos nem egyedi jelenség ez, nap mint nap olvasok én is hasonló önfeladó, önsajnálgató versikéket. Az ilyen teszetosza energiavámpírok alá sokan még adják is a lovat azzal, hogy dicsérgetik őket, lám, Jánost is országos költővé kiáltották ki – de azért ő is érzi, hogy valami nincs rendben: nem igazán illik bele self-brand építgetős, csak-rajtad-múlik-os, képes-vagy-rás, te-vagy-a-legjobbos, önbizalomtól és életigenléstől duzzadó, pirospozsgás világunkba.

Kedves János, ne aggódj, nem vagy egyedül a problémáddal! Mások is gyakran érzik úgy, hogy érdemtelenül tartják őket az ország legjobb költőjének. Szerencsére nincs olyan probléma, amit egy Napi Bölcs Idézettel meg ne lehetne oldani! A titok a megfelelő szemszögből nézés. Például miért keseregsz azon, hogy te mindig csak gyalog jártál, más meg buszon? Te az önzetlen, környezettudatos magatartást képviseled, légy rá büszke! Nem fejezted be néhány művedet? Miért is tetted volna, ha egyszer azt érezted, hogy ez már nem te vagy, és inkább új területen próbálnád ki magadat? Beiktattál egy gap year-t és elmentél a távol-keleti Nagykőrösre önkéntes tanárnak, de ott sem érezted jól magad? Ez bizony kiégés lesz, ilyenkor célszerű felkeresni egy coachot. Kapcsold ki a laptopod, nyomd ki a telefont, felejtsd el a határidőket! Hogy könnyebben menjen, letölthetsz néhány hasznos appot, amelyek segítségével odafigyelhetsz például arra, hogy helyesen veszed-e a levegőt, vagy egy olyat, ami jutalompontokat dob minden pozitív megjegyzés vagy optimista mosoly után. Hidd el, ennyi neked is jár! Te is megérdemled! Neked is sikerülhet!

Fiatal korodban ügyetlennek, fizikai munkára alkalmatlannak tartottak, és azóta is úgy érzed, kevés vagy a marokszedéshez? De miért foglalkoznál mások véleményével, amikor számodra a Te céljaid kövezik ki a Te utadat? Gondolj erre, és merj nagyobbat lépni! Ha azóta is úgy érzed, a kévekötésben találtad volna meg igazi önmagad, sosem késő váltani! Ha bizonytalan vagy, gondolj bátran a 10000 órás elvre: nincs olyan mesterség, amelyet el ne lehetne sajátítani, ha ennyi időn keresztül gyakorlod! Ha pár év alatt cukrász, asztalos, légtornász vagy paleontológus lehet bárkiből, akkor a mezei munkási végzettség sem elérhetetlen álom! Hidd el, ennyi neked is jár! Te is megérdemled! Neked is sikerülhet!

Harminc éve meghalt a csatamezőn a legjobb barátod? Biztos megvolt rá az oka! Ő ezt az utat választotta, és neked el kell fogadnod ezt a döntését. Ha igazán jó barát vagy, ebben a megváltozott élethelyzetben is támogatni fogod! Engedd el a saját öncélú negatív gondolataidat, és emelkedj ki megújult lélekkel a hullámvölgyből! Hidd el, ennyi neked is jár! Te is megérdemled! Neked is sikerülhet!

Ha még ezek után is makacsul ragaszkodsz a fákhoz, akkor se ragadj le a tölgyeknél, hanem nyiss valami új felé: készíts mentorfát a szobád falára, ez biztos fantasztikus hatással lesz a mentális fejlődésedre! Vágd ki a kedvenc magazinodból a képét azoknak az embereknek, akikre felnézel, és ragaszd ki az ágyad fölé – nem is tudom, neked kik ezek, Horatius, Ovidius meg ilyenek, nem? – és beszélgess velük. Mondd el nekik a problémáidat, és érezni fogod a válaszukat. Ha pedig megint rád törne a melankólia szeretteid halála miatt, tedd csak fel bátran a kérdést: „Te mit tennél a helyemben, Hamlet?” Hidd el, ennyi neked is jár! Te is megérdemled! Neked is sikerülhet!”

 

Na aki ezek után se boldog, az most már csak magára vessen! Úgyhogy vakarodjon minden nyafogó kifele a tölgyek alól, és kapja végre össze magát! Mi pedig jegyezzük meg jól: élni kell az életet, nem írni róla, pláne nem olvasni! Olvasni csak pármondatos megmondomatutit okosságokat szabad. Sőt, azokat egyenesen kötelező.

 

A tölgyfák sajnos nem csupán a mit se sejtő költőkre jelentnek veszélyt. A látszólag békés faóriások bizony egyéb sundaságokra is képesek, és számos sötét titkot rejtegetnek. A jövő héten mégis szembenézünk velük.

A legzöldebb mulatós sztár

Ha hosszú a jegenyesor, akkor jó úton járunk!

 

Ha a jegenyefával szeretnénk közelebbi ismeretséget kötni, célszerű elvetődni egy valamirevaló sátoros lagziba – hajnali kettő és három között garantáltan belefutunk.

A „Sudár jegenyefa, na-na-na-na-na-na” kezdetű nótácska azoknak segíthet, akiket biológiaórán véletlenül pont titkos szerelmük mögé ültettek, és így persze hogy nem tudtak figyelni a tanár hadoválására. Így azonban a jegenyéről még annyit se tudnak, hogy hogy néz ki. Na de majd most: ez a dal remekül utal a jegenye legszembeötlőbb alaki sajátosságára: nyúlánk, karcsú termetére, amit jellegzetesen törzshöz simuló ágai tesznek még hangsúlyosabbá. Ez, valamint imponáló magassága teszi egyből felismerhetővé, könnyű sikerrel kecsegtetve még a belvárosi kocabotanikusokat is.

Vagy egy másik örök klasszikus, amit a „Polgármester arra kérem… kezdetű dal sajnos már elkezdett kiszorítani: „Országúton hosszú a jegenyesor hazáig”. Ebből rengeteg hasznos információhoz juthat bárki a jegenyefáról, aki középiskolában verselemzésből legalább egy négyes aláig vitte. Merthogy ugye jegenyesor, aminek nyilván oka van: gyors növekedése miatt egy időben előszeretettel ültették szélfogó fasornak, magas termete miatt pedig útjelzőnek is beválik. Ha a tehát a hosszas mulatozástól kissé összezavarodva nehezen találunk rá a hazavezető csapásra, a jegenyére biztosan számíthatunk. Nem kell ám ilyenkor szégyenkezni: maga első Napóleon szorgalmazta a jegenyefák irányjelzőfának való ültetését, jelentősen hozzájárulva a jegenye elterjedéséhez. És jobb, ha tudjuk: a jegenye sem veti meg egy cseppet sem ezt dajdajozós-hejehujázgatós életformát, hiszen ő maga is él-hal a jó kis hepajokért, ami nem is csoda: Olaszországban nemesítették ki a fekete nyárfából, így már az anyatejjel szívhatta magába a mediterrán életérzést. Csak egyvalamire figyeljünk nagyon oda, ha ezt a jegenyesoros dalt kívánjuk énekelgetni: a szöveg mondanivalójának lényegi magvát tartalmazó fő tételmondatot, a „nincsen pénzem a vonatra” sort csakis megfelelően tagolva, teli torokból bömbölve, keserves nekibúsulással szabad és érdemes előadni! Csakis így érvényesül igazán a szövegben rejlő tragikum.

Idáig egy olyasféle kép rajzolódhatott ki, hogy a jegenye egy se bú-se bá, romkocsmázgatós, bulizgatós, yolo figura.

De mi az igazság?

Ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, rájövünk, hogy a jegenyéről nemcsak másodvonalbeli kocsmadalok szólnak. Az élet igazi értelmét feszegető komoly gondolatok sem állnak tőle távol. Valamennyiünk gyerekkorából ismerős a „Jön a kocsi, most érkeztünk…” kezdetű dalocska, amiben szintén feltűnik, ázott hollóval az ágain. Az első, felületes ránézésre faék egyszerűségűnek tűnő kis rigmus utolsó sora (azok kedvéért, akinek ez már nagyon régen volt, vagy még nagyon soká lesz újra: „keserüli holló voltát”) szédítő, mondhatni jegenyefai magasságokba emeli, az egzisztencializmus valóságos remekművévé teszi ezt a kis óvodai nótát. Egy holló, amint azon bánkódik, hogy miért holló ő, amikor ennyire meg kell áznia – ez még a Trónok harcában is megállná a helyét!

 

A jegenyefa látszólag totál laza, nagyon vagány és csupa önbizalom: nem szégyelli jól kihúzni magát. A lúzereket jócskán maga mögött hagyva akár két métert is nőhet évente, és meg sem áll, amíg legalább a 25-30 métert el nem éri. Ráadásul, ha már kissé hangosan tiktakkol a biológiai óra, könnyen fiatalítható is, a radikális beavatkozásokat, például a koronája felső harmadának eltávolítását kifejezetten bírja, ilyenkor valósággal újjászületik, és ismét vidáman tör felfelé. Nem foglalkozik azoknak a nőknek a keserű irigységével, akiknek a jubileumi jutalmukat kell feláldozniuk egy nyamvadt drakula-terápiáért. Úgy tűnhet, ha valakinek, neki aztán tényleg bejött az élet.

 De mi az igazság?

 Az efféle gyertyát két végén égetésnek, nyegle jampi tempónak sajnos mindig megvan a böjtje. Szegény jegenyének hamar bealkonyul, 15-20 évnél ritkán húzza tovább. A különféle betegségek, elsősorban gombafélék viszonylag hamar elbánnak vele, ágait a nagyobb szélviharok könnyen megtépázzák. Sérülékenysége, érzékenysége miatt egyre kevésbe ültetik, ha pedig visszafordíthatatlanul öregedni kezd, elővigyázatosságból gyorsan kivágják.

És nemcsak a múlandó fizikai lét gyötrelmei sújtják a jegenyét. Mentálisan is újra meg újra meg kell küzdenie a mellőzöttség keserű érzésével. Az év fája versenyen már évek óta lemarad az első helyről. Sorfának őhelyette mindenféle fazonra igazított koronájú, újhullámos jöttment hipsztert választanak. Pedig a jegenye hogy igyekszik! Egy kivételesen eltökélt példány pár éve még a Hős Fa nevű nívós elismerést is megkapta erőfeszítéseiért. Azt a hőstettet hajtotta végre, hogy több éven át kitartóan állt egy, már bezárt újlipótvárosi óvoda udvarán. Ilyen önfeláldozásra aztán tényleg csak a legtisztább szívű fák képesek!

 

Egy szó mint száz, a jegenye nagyon megérdemelné már, hogy visszakerüljön a mainstreambe. Szerencsére bárki tehet érte, akinek osztályrészéül jutott egy talpalattnyi föld, és még jól is jár vele. Kéne valami giganagy zöld cucc a kert végébe, hogy messziről láthassa mindenki, ki az utcában a legnagyobb király? Már kaparhatjuk is a gödröt jegenyének. Mivel csak hímvirágú egyedei vannak, a többi nyárfától eltérően nem ereget kis fehér vattapamacsokat tavasszal, úgyhogy a szomszéd sem okoskodhat. Jó nagy árnyékot ad, de a kilátást nem veszi el, lehulló gyümölcsökkel sem kell kínlódni – fullextrás szolgáltatás, minimális ráfordításért cserébe. Tehát azt mondom, mindenki tegye meg a tőle telhető legtöbbet a jegenyéért, ültessük, lájkoljuk, szavazzunk rá, dicsérjük a háta mögött. Hadd bulizzon már végre igazán önfeledten!

Na de mi is van a Nyírségben?

Hát akác biztosan - meg még annyi minden más is!

Ha valaki a gyermekkora jelentős részét egy olyan ágrólszakadt kis nyírségi faluban töltötte, ahol akácon és homokon kívül túl sok minden nem volt, kizárt dolog, hogy képes lenne rajongás nélkül beszélni erről a nagyszerű növényről és csodálatos tájról. Persze hozzá nem értő nagyszájúak szerint nincs itt semmi néznivaló: szúrós ágak, kopár homokdombok, settenkedő nihil. Azonban annak, aki csak ennyit lát az egészből, fogalma sincs arról, mi a pláne az életben!

Az akác az év nagy részében tényleg nem sokat mutat: pár hónap zöld lomb, pár hónap csupasz ágak. Sajnos a csupi ágas időszak a lényegesen hosszabb – az akácfa nem igazán kapkodja el a kilevelesedést. Mikor a többi fa már régen virágzik, zöldell, ő meg se moccan. Azonban ne higgyük, hogy lusta: az akác csupán a nagy debut-re készül ilyen hosszasan öltözője ihletadó magányában. Május közepén ugyanis, amikor végre elérkezettnek látja az időt, pár nap alatt leiskolázza az összes kitenyésztett belvárosi csicsamicsa díszfát. Ilyenkor kell idehívni azokat a Pesten vagy még távolabb élő rokonokat és ismerősöket, akik csak ritkán és óvatosan lépik át a Tisza vonalát. Persze magas lovon jönnek, lesajnáló arccal, mintha már legalábbis Közép-Ázsia vad és kevéssé civilizált vidékein járnának – de aztán meglátják és megérzik az akácvirágokat, és legyőzetve süppednek bele a lábszárközépig érő homokba. Láthatják, hogy itt is van stílus! És ez csak kezdet.

Május tájékán akadnak errefelé másféle csodák is. Az ún. cserebogárrajzásról csak azért nem tesznek említést a környező vidéket népszerűsítő útikönyvek, prospektusok és egyéb reklámkiadványok, mert senki nem szeretné, ha turisták tízezrei zavarnák meg e tájék olümposzi nyugalmát. Nem véletlen, hogy nincsenek errefelé kaland- és élményparkok, meg hasonló mesterséges ingerpótlékok. A cserebogárrajzás pár hete annyi izgalmat tartogat ugyanis az itt lakók és ide vetődők számára, ami bőven elég egész évre. Csak rajtunk múlik, mivel mulattatjuk magunkat. Próbára téve kreativitásunkat, fabrikálhatunk szép kis cserebogárfogatot vagy menő cserebogárforgót. Ha a nagyváros által okozott mentális és pszichés problémáinkra keresünk gyógyírt, csak helyezkedjünk el egy fa alatt, és figyeljük, ahogy a kedves állatok halkan sercegve fáradhatatlanul rágják a fák leveleit, csak rágják, rágják és rágják. Milyen bódító ez a fennkölt monotónia! Pár óra alatt bárki agyát nullára írja. De a képzőművészetre fogékonyak sem panaszkodhatnak ám. Elég csak elmenni egy jobbfajta lagziba: az ünneplő tömeghez a nyitott ajtókon-ablakokon át csatlakoznak a társaságkedvelő cserebogarak; nagy részük sajnos fennakad ugyan a vendégek dauerolt frizurájában, de az igazán kreatív példányok kecsesen belesiklanak a zöld és rózsaszín torták vastag mázába meg a jó sűrű tejfeles mártásokba, rovátkolt kis lábaikkal szebbnél szebb absztrakt ábrákat alkotván bennük. Nincs az a tetoválóművész, aki szebb nonfiguratívot tudna odarittyenteni, mint a természet minimalista művésze, a cserebogár!

De térjünk vissza az akácfákhoz, hiszen mégiscsak ők itt az egyeduralkodók! Persze ha akarnák, se kerülhetnénk meg őket, egyrészt mert annyian vannak, másrészt mert sorsuk szorosan összefonódott az itt élőkével. Ha valamelyik helybeli estefelé beköszön a helyi Romantika presszóba, az akácfák vigyázó tekintete kíséri útját. Ők hallgatják, amikor hazatérőben lágy baritonján szívhez szólóan vokalizálgat. És ha útközben emberünk kissé megpihen valamelyik vízelvezető árokban, biciklijével gondosan takarózva, az akácfák őrzik álmát.

Mi tűrés-tagadás, az akácfa kissé összeférhetetlen természetű, nem sok növény bírja sokáig a társaságát – de hát ilyen ez a vidék is, a finnyáskodó nyavalygóknak kívül tágasabb. Azért vannak, akik bírják a gyűrődést: a jóféle csalán és több életerős dudva is egész jól érzi magát a kies akácosban. A gyomok változatos csapata káprázatos szórakozási lehetőségekkel kecsegtet: egyik csíp, másik szúr, valamelyik nagyszerűen ragad a ruhára, van, amelyik a lábunkat színezi szép sárgára, megint másnak meg olyan karakteres a szaga, hogy a kalandvágyóbb kirándulók akár döglött kutyát is gyaníthatnak a bokorban.

Az akác azonban nemcsak a lelket táplálja, hanem a testet is: a virágfürtöket palacsintatésztában kisütve eszegethetjük. Ez persze csak a dúsgazdag, tékozló nyolcvanas évek óta divat, az egy generációval korábban élők kénytelenek voltak beérni a natúr virágokkal. Mondjuk annak is biztos megvolt a maga varázsa: a virágokban megbújó apró bogarak valószínűleg kellemesen ropogtak, ami legalább olyan izgalmas lehetett, mint a málna legelgetésekor véletlenül ráharapni egy izmos poloskára.

Ám mindezen szépségek és jóságok dacára sokan bizony hűtlenek lettek a szép Nyírséghez. Majdnem egy egész generáció hagyta hátra por- és sárkompatibilis gumicsizmáját rozzant kis falujában. Szerencsére nincs olyan betonba borult nagyváros, ahol e tékozló fiak fel ne lelhetnénk egy-két akácot: szemmel tarthatják őket, és olykor válthatnak velük egy-két sokatmondó pillantást is. Jómagam olykor meg is simogatom egyiknek-másiknak a törzsét - nem szégyen az! Egyesek, született nagyvárosiak, persze furcsállhatják az efféle dolgokat, de az ugyan mi számít?  Elég, ha mi tudjuk, miről is szól ez az egész - meg az akácok, de ők is megtartják maguknak.

 

Karneválok, farsangi bulik, álarcosbálok és egyéb vidám hepajok: a mulatós nóták örök szereplője, a sudár jegenyefa is kiveszi a részét a februári vigasságokból. De tényleg őszinte a mosolya? A jövő héten kiderül.

 

 

Idegenszívű értékpusztító, vagy pirosfehérzöld földünk védőbástyája?

Vajon kik állnak az akác mögött (mert valaki biztos)?

Vannak, akik úgy gondolják, csak egy idegenből ideszabadult élősködő, aki kizsigereli a jó magyar földet. Liberálisabb szemléletűek szerint viszont külföldi származása ellenére olyan jól felvette a Kárpát-medence ritmusát, hogy nemcsak tökéletesen beilleszkedett, hanem egyenesen hazánk dicsőségét öregbíti. Az akácfa körül fellángoló viták rendre megzavarják az ország nyugalmát. Minél jobban beleássuk magunkat ebbe a szövevényes ügybe, annál több a homályos folt, a megválaszolatlan kérdés. Nehéz igazságot tenni, nehéz elfogulatlannak lenni.

Kontra

Az akácfa az USA területéről, azon belül is Pennsylvania állam vidékéről származik, ahol ugye, tudjuk, mik szoktak történni. Európában először egy francia botanikus honosította meg – nyilván valamennyien tisztában vagyunk azzal, mi mindent szoktak még a franciák csinálni. Ha pedig még azt is hozzáadjuk mindehhez, hogy hazánkban Mária Terézia szorgalmazta betelepítését, maradék kétségeink is elszállnak. Nyilván mindenki érti, mire gondolok.

Még a legelvetemültebb kozmopolita sem tagadhatja, hogy az akácfa masszív előretörésbe kezdett: erdeinknek már lassan a negyedét uralja, szívtelenül kiszorítva az őslakosokat. Igazi parazitaként nem különösebben szégyenlős, elveszi, ami, úgy véli, jár neki: négyszer annyi tápanyagot képes felvenni, mint a vele egyívású fák. A hozzá csapódott kétes identitású baktériumokkal együtt nitrogénnel szennyezik a talajt. A futóhomokot megkötve akadályozza a magyar földet a szabad mozgásban. Ha pedig egyszer már befurakodott valahová, emberfeletti erőfeszítéssel lehet csak megszabadulni tőle, olyan visszataszítóan erőszakos: a kivágott fa után visszamaradt tuskóról, hátramaradt gyökerekből és persze az elhullott magokból is visszaszaporodik. Az igazi vérszívó ismertetőjegyei ezek! De a legnagyobb arcátlanság, amit tett, hogy befurakodott a hungarikumok szent sorába. Alamuszisága sajnos még a legkiválóbb elméket és legigazabb magyarokat is képes volt megtéveszteni. Ha figyelembe vesszük, honnan is vetődött ide, persze nem lehet kérdéses, kik is állnak a dolog hátterében! Legyünk tehát résen valamennyien! Az akácfa mindenhol ott leselkedik!

Pro

Vannak, akiknek semmi sem szent! Újabban gyanús bomlasztó elemek fenekednek a jó magyar akácfa ellen. A nemzeti értékeket szembeköpők még eme nagyszerű növényt, amely évszázadok óta országunk jellegzetes fája, ékessége, is beszennyezik ocsmány vádjaikkal. Az akácfa, amit legnagyobb költőink és legszívhezszólóbb dalaink örökítettek meg, már akkor itt bólogatott, amikor a Tisza még nálunk született és halt meg, Árpád véreinek pedig nem Brüsszelből diktáltak.

Az akác olyan, mint a büszke magyar faj: szívós, erős, fája első osztályú. Fűtőértéke kiváló – mint ahogy mi is jól befűtünk majd a halódó Nyugatnak előbb-utóbb! Igaz, valamivel több tápanyagot vesz fel, mint a többi fa, de ezt betudhatjuk egy fiatalkorában felszedett rossz szokásnak – tudjuk ugye, fiatalság bolondság; mindenesetre az akácfa hajlandó önkritikát gyakorolni, és kissé visszafogni magát. Különben is, a férfiember és az akácfa, ha dolgozik, iszik is – meg persze eszik, amíg bír! De az akácfa meg is teszi a magáét. A vele szimbiózisban élő hasznos baktériumokkal megkötik a levegő nitrogénjét, így a talaj valósággal dúskálni fog e kiváló anyagban. A garázda futóhomokot megkötve nagyban hozzájárul a magyar táj harmonikus szépségének kialakításához. Nektárjából nagyszerű mézet készítenek a magyar méhek – sütheti már az asszony a gyerekeknek a finom mézest! Az akác kis igényű, hiszen úgy tartja, a kényelemszeretet kispolgári csökevény – neki nincs szüksége paplanos ágyra, csak a jó anyaföldre. És azt a darabka földet, amin megvetette a lábát, senki el nem veszi tőle, pláne nem külföldiek! Én azt mondom, magyar földbe magyar akácot!

 

Micsoda hazaszerető szavak! Bár az akácfa megítélése kérdéses, nemzetünk egységét nem bonthatja meg, hiszen arra szükség van a valódi ellenség elleni harcban. Mert harcolni fogunk, akácfákkal vagy nélkülük, a nemzet nagyságáért, régi dicsőségéért, és persze a tartós békéért.

 

Az alapos elméleti előkészítés után ideje megvizsgálni, hogy is töltik mindennapjaikat a konkrét akácfák. És ugyan hol találkozhatnánk trúbb akácokkal, mint egyik fő törzshelyükön, a homokdombos, cserebogárbrúgatós szép Nyírségben? A jövő héten arrafelé fogunk körbenézegetni.

Egy távol-keleti bölcs Debrecenben

Vajon mit tanul a lakótelep népe a páfrányfenyőtől?

Debrecenben a Nyár utca Füredi út felé eső vége az a hely, amit egyszer az életben mindenkinek látni kell, a Grand kanyonnal meg a többi hasonlóval együtt. Különösen azoknak fontos ez, akiknek az elcaminózásra nem futja, vagy elveik tiltják, hogy spirituális épülésük közben más országok GDP-jét növeljék. Ezeknek az embereknek egyenesen kötelező a Nyár utca felkeresése. Lesznek persze, akik csak egy lepattant hatvanas évekbeli lakótelepet vélnek látni, az efféle helyeken szokásos mennyiségű szeméttel és padot éppen lepisilő kivénhedt palotapincsivel. Na az ilyenek azok, akiknek mindent a szájukba kell rágni, és a kezüket fogva magyarázgatni nekik, mit is látnak igazából. Mert egy olyan helyen állnak, ahol jelen, jövő, közel- és régmúlt, na meg persze maga az örökkévalóság nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrét fizikai formában is megjelenik.

 Az Új élet parki lakótelep ugyanis, aminek házai között állunk, poros titkaival és kisnyugdíjasaival nemcsak maga a testet öltött Kádár-korszak, aminek szelleme ki tudja, meddig fog még errefelé huhogni. A szemben kevélykedő hipermarket már a jelenkor emberi fajának riasztó tévelygését mutatja be egyetlen szó nélkül, néhány száz négyzetméteren. Akik hinni próbálnak a jövőben, valószínűleg reménykedve figyelik majd a jobbra látható játszótéren tevékenykedő gyermekeket: talán majd ők… Ám a nyugati irányban elterülő elhanyagolt, gizgazos kis terület sajnos másra figyelmeztet: azok, akik nem tudnak túllépni a napi politikai eseményeken, csak a hanyatló nyugat szimbólumát látják majd benne, de a tágabb összefüggésekben gondolkodók fel fogják ismerni a sors mutatóujját: előbb-utóbb bizony még a nagy Debrecent is utoléri Babilon és Karthágó sorsa.

De talán mégsem kell még nagyon aggódni. Van itt valaki, egy szent, bölcs öreg, aki biztosan nem véletlenül választotta lakóhelyéül pont ezt a vidéket. Valami idehozta őt. Talán csak egy közeli faiskola segédmunkása, talán valami más.

 Mindenesetre tisztelettel közelítsünk hozzá: a páfrányfenyő a családfáját nemhogy a honfoglalásig, de még Frédi és Béni koránál is messzebbre tudja visszavezetni! Őrá tényleg el lehet mondani, hogy egy külön kategória: egyedüli megmaradt tagja hajdan oly népes családjának, akikkel együtt nézegették a dinoszauruszokat – ma pedig már az Éden Hotelt is nézhetik azok a szerencsés példányok, akiket jó soruk egy lakótelep ablakához ültet! Koronájukat pedig már nemcsak a szellő fuvallata, hanem a diszkréten kiszűrődő mulatós muzsika is megtáncoltatja.

A páfrányfenyő a messzi Kínából zarándokolt idáig. Ez látszik is rajta: levelei leginkább szétterített és itt-ott beszakadt legyezőhöz hasonlítanak. Csak úgy árad belőle az egzotikum! De valószínűleg nem ezért ültetik emberemlékezet óta a buddhista kolostorok kertjébe és tartják szent fának. Ezt sokkal inkább annak a nemes méltóságnak köszönheti, amivel például itt is tűri, hogy a lakótelepen lakók kutyái őalatta szabaduljanak meg a világi salaktól. Még a cigicsikkek, az üvegtörmelék és a szélben szálló nájlonzacskók látványa sem zökkenthetik ki filozofikus töprengéseiből. Ilyen sztoikus nyugalommal tényleg csak a legnagyobb jellemek tűrik az evilági piszkot!

A páfrányfenyő azonban nem egy magába befordult, emberkerülő, mogorva valaki, aki titkait és évezredes tapasztalatait zsugori módon magának tartogatná. Szívesen segít bárkinek, aki kéri. Párkapcsolati problémákban, például. Ha a „Tisztelt Újságírónő! Sosem hittem, volna, hogy egyszer Öntől fogok tanácsot kérni, de…” kezdetű levelünkre nekünk nem tetsző válasz érkezik, ott a páfrányfenyő, aki irányt mutathat nekünk - ha már ő sem tudja, mi a hosszú, boldog párkapcsolat titka, akkor senki! De elég csak jobban megnézni, és megnyugodhatunk: tudja. A páfrányfenyő ugyanis kétlaki növény. Azok kedvéért, akiknek ez nem mond semmit, már, még, vagy alapból sohasem: ez azt jelenti, hogy vannak külön hím- és nőivarú növények, a különböző ivarszervek tehát egymástól külön élnek. Egyértelmű, hogy miért pont a legtöbbet látott növény választotta ezt az életformát – a páfrányfenyők bizony már megtanulták és örömmel tovább is adják a boldogság titkát: messziről kell egymást szeretni! Tévúton jár tehát az a feleség, aki a lakásból bőrönddel a kezében kihátráló, „neked is jobb lesz így”-et meg hasonlókat hebegő-habogó férjét látva egyből arra a kihívóan öltözködő, magát folyamatosan tevő-vevő, rámenős kis kolléganőre gondol, akinek a parfümjétől a férj inge már jó pár hete bűzlik. Ugyan, szó sincs itt semmiféle gyarló paráznaságról! A megvilágosodott férj nyilván csak a páfrányfenyő útmutatásait követi, és azért költözik pár házzal odébb, hogy ott háborítatlan nyugalomban ábrándozhasson az ő kis asszonykájáról, és jóleső önkínzással epekedjen utána.

Bár a páfrányfenyő akár ezer évig is élhet, hiba lenne úgy tekinteni rá, mint valami rozzant vénségre, akinek már úgysincs sok hátra. Állóképessége, vitalitása irigylésre méltó: igazából egy többszörös aranyérmes túlélő. Egyrészt ugye az evolúció csodájaként már évmilliók óta változatlan formában él e földtekén, vagyis már elég rég elérte azt a tökéletességet, amire mi emberek valószínűleg még jó ideig csak törekedni próbálhatunk. Másrészt az egyes egyedei is igencsak szívósak: még a hirosimai atomtámadás után is, ott, ahol minden más élet megszűnt, maradtak életképes példányai. Ezek után valószínűleg az Új élet parkban is igen jók az esélyei. Itt amúgy is tisztelet övezi, bölcsességét sokan jönnek messze földről csodálni, például azok a markos fiatalemberek és népes családok, akik a lomtalanítás időszakában napokig tanyáznak alatta – mennyi szépet és jót tanulhatnak a páfrányfenyőtől! De meg is hálálják ám: mobiljaikat gondosan a földre fektetve vidám és elgondolkodtató lakodalmas nótákkal kedveskednek a figyelmesen hallgató fának.

Láthatjuk tehát, hogy a páfrányfenyő nem egy egynyári kaland, ő hosszabb távra van berendezkedve, és olyan messzeségekbe tekint, ahová a mi hamar elszürkehályogosodó tekintetünk már nem lát el. Bizony, eltelik pár száz év, és hol leszünk mi, a lakótelep, a játszótér, vagy a hipermarketek? Vanitatum vanitas… Nem marad ebből semmi, egy dolgot leszámítva: a magyar mulatóst, mert az örök. Meg talán a páfrányfenyő, még ő is kihúzhatja azért egy jó darabig.

 

Tudjuk, honnan jöttek, de nem tudjuk, hova tartanak: vajon igaz magyarokká lettek már az akácfák, vagy a szívük még mindig idegen érdekekért dobog? A jövő héten kiderül.

süti beállítások módosítása